• Amikor nagy emberek találkoznak...

  • TÉNÉRÉ for ever!

  • Óvjuk, védjük a természetet!

  • Közös pihi.

  • Egy fárasztó nap után jól esik a pihenés...

  • Velünk biztos az út a csúcsra!

Történt az úgy, hogy létezik a Tenere klub Magyarország!

Már többször meg lett rendezve a Tenere találkozó, hol Magyarországom, hol Svájcban, hol Franciaországban, hol Belgiumban. Én most a legutóbbiról fogok írni, mert, hát ez a legutóbbi, és jelen voltam én is, bár nem minden mozzanatában vettem részt, amit bánok is, de erről majd később. Íratlan szabály, hogy páratlan évben Makón, páros évben Neeroeterenben Belgiumban van meg tartva BelgianTenereTrip későbbiekben BTT, ahová is szinte kötelezően el várják a belga szervezők a Magyar Tenere klub tagjait, és mink szívesen megyünk, főleg, hogy Ők is nagy kedvvel jönnek hozzánk.
Nem túl nagy, de némi szervezkedés után össze állt a kép, mi szerint 2012-07-13-án pénteken Körmenden éjszakázunk egy társunk házában és onnét szombat reggel neki vágunk nyugat-Európa meghódításának.

Persze mindig van, aki ki lóg a sorból, most ezt Taro (Hulej László) barátunk tette meg egy olyan gyenge kifogással, hogy törött, műtött lábbal nem tudna és szeretne néhány ezer kilométert motorozni. Na, jó, elfogadtuk az indokot, most az egyszer.

Így a csapat tagjai a következők:
- Báló József Transalp 650 Makó
- Luczó László XTZ 600 Tenere Makó
- Papp Zoltán XTZ 500 Tenere Makó
- Lóránt Norbert XT 660Z Tenere Zalaegerszeg 
- jómagam Sárvári István XT 660R Isaszeg
Tervek természetesen voltak, amik már az első napon fel is borultak, de ki a fene bánja innen kezdve ki neveztük a túrát Adventures-nek. Mert, hát számunkra a BTT nem csak a helyszínen történő találkozóról szól, hanem már az oda, és a haza út is része a kalandnak.

1.nap - szombat

Az első napi terv az volt, hogy Ausztria alsóbbrendű útjain eljutunk a 107-es útig, át motorozunk a Glossglockneren és megalszunk Zell am See egy kempingjében. Na, ez nem jött össze. Már az indulással elcsúsztunk, Tarot is meg kellett látogatni az ő törött lábával, így kb. 11:00 körül indultunk el igazán.

Amit ki választottam (terveztem a GPS-el) utat az tényleg alsóbb rendű volt, olyannyira, hogy néha már azt hittem be futunk egy tanya udvarára és ott vége a dalnak, de nem, mindig a helyes irányba mentünk és gyönyörűbbnél, fantasztikusabb utakon, helyeken jártunk. Grazot is úgy kerültük el, hogy, szerintem vagy erdészeti, vagy turistaúton jártunk, ami egy személyes, tehát ha szembe jött egy személyautó már szűken fértem el mellette a motorral. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen kis ijedős. A városok nevét, ha nagyon muszáj, fel tudnám sorolni, de nem szeretném, a lényeg, hogy a mesébe illő környezetben, valószerűtlenül meseszerű gyönyörű városkákon át irány bele az Alpokba… és a rendőrök karjaiba. Papp Zoli az 500-as erőgyárral belefutott a rend éber őreinek a radarjába, ami 35€-ba került neki, ja, lakott terület vége előtt, persze egy balos kanyarból kifelé jövet 62-vel rohant. Ő volt a 4. a sorban, mögötte már csak Norbi volt, Ő is meg úszta, úgy ahogy mink is elöl, mert egy autó jól feltartott, hála az égnek. Irány tovább, de előbb módosítottam a GPS beállításain, mert már nagyon el voltunk csúszva a „rövid” útvonal helyett „gyors” beállítást választottam így jutottunk el.

Seeboden nevű városkába egy tó partjára ahol kemping is van. Előtte be vásároltunk enni- inni valóból, tehát kerek a világ. Sátorállítás, közben sörözés, vacsora elfogyasztása és irány a tópart. Az Alpok egyik gyöngyszeme, a sok közül, volt előttünk. Hihetetlenül tiszta és meleg vizű tó a MilstatterSee. Vitorlázás, szörfözés, vizibiciglizés, meg minden, ami a vízzel kapcsolatos, lehetőség van. Természetesen kijelölt strand helyek, mink a kempingünkhöz tartozó partrészen bámészkodtunk, nagy kedvünk lett volna meg mártózni a vízben, de a lustaság győzött, mert vissza kellett volna menni a sátorhoz a fürdőnadrágért és egyéb kellékekért. Így irány vissza a sátorhoz, némi sörözés beszélgetés után eléggé elpilledve be húzódott ki-ki a saját rongyházába. Arra ébredtem, hogy remeg körülöttem minden. Az első gondolatom az volt, hogy valakinek mindenféle képen az én Tesco gazdaságos sátramra van szüksége, ááá, dehogy. Kerekedett egy olyan vihar amilyennel én még nem találkoztam, a menydörgés nem ott valahol fenn az égen, hanem bent a sátramban. Remegett a levegő körülöttem, a 20cm vastag matrac alattam, villámlás után nem kellett számolgatni, hogy hol is tart a vihar, rögtön dörgött. Félelmetesen gyönyörű volt még ez is, de az utána következő nap már nem annyira.

 

2. nap - vasárnap

Természetesen ekkor is csúsztunk a „terveimhez” képest, mert ki a csodának van kedve esőben, vizes sátrat összecsomagolni, hát senkinek. Így mi is vártunk, míg eláll az eső, amikor el tudtunk indulni kb. 11:00 körül lehetett. Igen elindultunk, de nem arra, amerre szerettünk volna, ugyan is a terv a Glossglocner lett volna, de úgy gondoltuk, hogy, ha itt, már ahol voltunk, ilyen kellemetlen az időjárás akkor a Glockneren akár hó is eshet, de ha az nem is esőben semmilyen pozitív élményt nem fog adni. Azt, hogy igazunk volt-e sosem tudjuk meg. Salzburgig először az L11, később a 99-es úton mentünk. Csak saccolom a magasságot, hogy esetleg 1500-1800 méter körül voltunk a tengerszint felett, max. +8fok lehetett, de még annyi sem szerintem, az eső folyamatosan esett, hol jobban, hol kevésbé és kutya mód fáztunk, mind az öten. Elég strapabíró társaságnak mondanám a mienket. na de ez az időjárás ki fogott rajtunk és úgy döntöttünk, hogy aznap este meleg fűtött szobában, kényelmes ágyban szeretnénk, mi több, akarunk pihenni. Szerencsére Báló Joci a német hon elég komoly ismerője és hamar rá leltünk az általunk kedvező árúnak nevezhető Etap hotel hálózat egy objektumára, ahol is tárt karokkal vártak minket, csak vigyük oda a pénzünket.

3. nap - hétfő

Mindenki feltöltődött pozitív energiával, meleggel, frissen főtt kávéval és minden egyébbel ahhoz, hogy neki vágjunk a következő szakasznak. Az aznapi célunk, már Franciaország, azon belül is Nonsard La marche méltán híres falucska, lakhatják vagy ezren, semmi lényeges látnivaló, de nagyon szimpatikus tavacska partján van egy relatív olcsó kemping. Na de addig el is kellett jutni, Az Etap hotelben meg beszéltük, hogy a „késés” lefaragása érdekében most autópályázunk egy egészségeset, felemelő élmény volt… Tömött sávok, mindig van, aki gyorsabb és mindig van, aki lassabb nálunk. A gyorsabbakkal nincs is baj, ki kerül, megy tovább a dolgára és kész. A lassabbakat viszont nem egyszerű meg előzni a gyorsabbak miatt, úgy, hogy nem akarjuk el veszíteni egymást, aki motorozott már csapatban tömött autópályán az tudja, hogy miről beszélek. Nemszeretem szakasz volt mindenki számára, de leküzdöttünk jó néhányszáz kilométert. München mellett el, Stuttgarton át, Karlsruhenél délfelé, Rastattig és onnét máris Franciaországban voltunk. De előbb még Joci valamit félre értett, ekkor ugyanis Ő vezetett minket a helyismeret birtokában, az egyezményes jelbeszéddel menetközben tudattam vele, hogy szomjas lett a motorom. Az XT660 a maga 15 L-es üzemanyag tartályával volt a leggyengébb láncszem, remélem csak ebből a szempontból. Lényeg, Joci az első lehetőségnél le borít az autópályáról, főleg az ottani üzemanyag árak miatt, hittem én, Joci pedig azt, hogy sürgőssé vált a benzinkút látogatási fakultatív program. Kicsit sem bántuk meg a kerülőt. Bele csöppentünk egy falucskába ami minimum750 éves, és nagyon sok, a központban szinte az összes ház eredeti állapotában van, legalább is kívülről.

A főtéren leparkoltunk és szétszéledtünk. A helybeliek, az a kevés ember, akivel találkoztunk, nagyon kedvesek és segítő készek, Egy idős Úr a maga tökéletes németségével el mesélte Norbinak, aki egy kevéskét beszél angolul, hogy a városkának az a háza vámház volt gondolom az 1300-1400-as évektől valameddig. Némi szájtátás, fényképezés után a helyi kávézóban döntöttünk magunkba egy elég tűrhető feketeleves adagot, cihelődtünk és most már tényleg némi kőolaj származék után néztünk. Kénytelenek voltunk a GPS segítségét igénybe venni, ami azt mondta, hogy 5 kilométerre van az első kút. Gyorsan meg is látogattuk és láss csodát a kúthoz tartozóan működik egy motorkerékpár javító műhely és a hozzá tartozó üzlet. Mivel nekünk csak üzemanyagra volt szükségünk, hipp-hopp, tovább álltunk. Ismét autópálya a már említett Rastattig, ott át ugrottunk Franciaországba és visszavettem a „vezetést” Jocitól, mert az én gépemben volt el mentve az útvonal a kempingig. Haladtunk is szépen Lotaringián át, ami nekem személy szerint nagyon tetszett a zegzugos kis városkáival, a látványos, de nem túl „vad” hegyeivel, ami azt hiszem a Vogézek északi nyúlványa és már csak középhegység. Először kanyargós hegyi utakon, később a Champagne-i dombságon. Abban reménykedtem, hogy végeláthatatlan szőlő ültetvényeket fogok látni Champagne-ban, e helyett a gabona mezők és kukoricaföldek, de az tényleg vég nélkül, hát akkor ez mitől Champagne? és hol termelik a szőlőt, amiből a róla elhíresült pezsgő készül? Itt (is) egy kicsit csalódtam. A vidék a táj valóban gyönyörű kicsit hasonlít a Tolnai dombságra, de tényleg csak kicsit, mert azért a fő különbség a méretekben rejlik, a dombok magassága, meredeksége, dombtetők kiterjedése és hát a mindenhol megbúvó kis faluk a középkör hangulatát idézve szinte mindenhol. Mégis lakott területen kívül álltunk meg kicsit nyújtózkodni, harapni egy két falatot, inni egy kortyot.

Az aznapi célunk előtt kb. 25 km-el leltünk egy kis üzletet ahol beszereztük az aznapi betevőnkhöz valót. Innét meg sem álltunk a kempingig a már említett Nonsard La marche. Lett is apró problémánk, mivel elmúlt 19:00 recepció nincs, OK akkor menjünk a másikba, mert ugye 2 kemping kell egy tó partjára, rendben, de ha itt nincs porta, akkor ott mitől lenne, tehát maradunk. Motorosnak nem tart sokból egy sorompót ki kerülni és már kerestük is a sátorhelyünket. Lett is segítségünk rögtön a magbízott éjszakai gondnok, vagy valami olyasmi, aki a későn jövőktől szedi be a sápot és segít az eligazodásban. Kerek a világ, sátorállítás, fürdés, evés, ivás, éjszakáig tartó beszélgetés, persze jó Magyarhoz illően a szabályok meg szegése, ami a tűzrakási tilalomról szólt a kemping területén. Na, vajon mit csinált az 5 Magyar? Hát persze hogy, kicsi, de tábortüzet. Egyszer csak látjuk, hogy jön a mi kedvenc útbaigazító emberünk, a tűz ég, mi körülötte, és takargatjuk a lángokat csizmaszárral, nagy tenyérrel, meg ami épp kéznél volt, hát persze hogy, nem vette észre, mert nem akarta észrevenni. Ezen is jót mulattunk, aztán némi alvás következett.

4. nap - kedd

Reggel a már rutinná vált gyors csomagolás, közben reggeli és az előttünk levő szakasz megbeszélése, ami abból állt, hogy faggattak az útirányunkról. Én meg csak vonogattam a vállam, mondván lövésem sincs, sosem jártam még erre felé, a GPS nem fog el tévedni… remélem. Hát bizony néha kétségek merültek fel bennem, főleg mikor a gép lefordított balara a főútról, be egy kis falucskába és ott rögtön vissza jobbra. Bolond ez a masina? Ugyan oda visszavisz? (több ilyen is volt!) Szerencsére nem, mert amint ki értünk a faluból ballra fordult az út, na, de milyen út?!?! Enyhe lankák, kellemes kanyarok hűvös erdősávok és nyílt gabona mezők váltották egymást, forgalom szinte semmi, tehát az én szemszögemből ideális túrázós, motorozós állapotok. Egyszer csak be beértünk egy falucskába, ahol többek kívánságára meg kellett látogatni a helyi boulangerie-t, magyarul pékséget. Igen szűkös volt a választék, az idő előre haladta miatt gondolom. Talán, mert a helybeliek már felvásárolták a nekik szükséges mennyiségeket és hát nem egy turista központban voltunk. Irány tovább, csak szerencsénk lesz a következő lehetőségnél, hát lett is, részben. Péksütemény ugyan volt, de elégetetlenek voltak az éhesek a választékkal, nem baj kénytelenek voltak be érni ennyivel, mert ha 10 km-ként meg állunk nagyon lassú lesz a haladásunk. Így is az lett. Míg ketten a pékségben töltötték az idejüket mink körbe csodáltuk a helyi templomot, ami be illik nálunk akár székesegyháznak is.

A korát legalább 500 évesre saccolom, méretei pedig verik a Pannonhalmi apátság méreteit, és ez csak egy kis városka, amin, ha nem állunk meg legalább 1,5 perc alatt (a sebesség korlátokat is betartva) keresztülmotorozunk. Na, de meg volt a pótreggeli, meg volt a templom, mehetünk tovább. 800 méter és fék. Jééé! itt egy katonai temető az I. világháborúból, hát csak meg nézzük már közelebbről.

Itt is eltöltöttünk legalább fél órát, tisztelegtünk az elhunytak előtt és robogtunk bele a Francia messzeségbe. Voltak olyan útszakaszok, amikor azt mondta a GPS , huh.. ez izgalmas lesz, mentünk, nyíl egyenes út és még unalmas is lett volna, ha nincs az a néhány szintbeli különbség. Mintha hullámvasúton lettünk volna, talán ÁÁmerikában a 66-os út lehet hasonló, már amennyi és amilyen képet én láttam róla. A szintkülönbségek nem voltak nagyok, esetleg 30-40 méter, de az szinte folyamatosan egész nap, nem tudtuk meg unni, mert, ha még az sem lett volna, mintha a Hortobágyon mentünk volna oda- vissza egész nap. Volt egy meg egyezésünk, ami arról szólt, hogy, amennyiben lehet, a nagy városokat kerüljük el. Így is tettünk, egészen addig, míg egy város elkerülőjén robogtunk és már messziről hívogatóan integetett felénk a templom tornya.

Valamiért mindenki úgy érezte, hogy ezt meg kell nézni közelebbről, tehát ballra el, be a városba, aminek a nevét sosem fogom meg tudni. Templom keresés,… meg van, közvetlen mellette leparkol, bámészkodik, fényképez én személy szerint az egyik cipzárom javításával kezdtem a pihenőt. Mikor az is meg volt én is elindultam egy kisebb felfedező útra, de nem túl messzire a motoroktól, mert mindenki cucca, csak úgy egyszerűen lehányva volt a gépsárkányokra, szerte szét minden. Olyan érzésem kerített hatalmába a templom láttán, hogy a Notre-Dame-i toronyőr elő ugrik valamelyik toronyból, vállán az Ő Esmeraldájával, de hát nem. Itt is jót bámészkodtunk, kicsit meg mozgattuk tagjainkat és már haladtunk is tovább az, az napi kempingünk felé. Ez a szakasz gyakorlatilag eseménytelenül telt, egyszerűen csak élveztük a motorozást a kellemes időben a Champagne-i dombokon az ódon falukon keresztül. Itt jegyezném meg a második dolgot, amiben csalódtam. Úgy épültek meg a falvak, hogy az út a falu szélén érinti a települést, tehát, ha vásárolni akartunk, bármit is, a templomtornyot kellett meg célozni, a falu közepét, és még akkor sem volt biztos, hogy találtunk közértet. Főleg, ha este 19:00 után értünk oda, szinte biztos, hogy zárva volt már, de ez érvényes egész Nyugat-Európára, már amerre mi jártunk. Szóval a kemping, nem azt leltük meg ami be lett tervezve, de azt az apróságot senki sem bánta, mert egy teljesen kulturált, rendezett helyet sikerült lelni, utólag meg tudva a Szajna partján , csak éppen nem Párizsban, hanem Les Andelys nevű város szélén. Az csak érdekességként, hogy két területet adtak, mondván 5 sátor, 5 motor nem fog el férni egy placcon, igaziból azt már nem tudom, hogy ár különbségben ez mit jelentett. De bizony elfért az 5, sőt olyannyira, hogy, míg én fürödtem Luczó Laciék valahonnét oda csempésztek egy padokkal egybe épített asztalt a placc közepére. Teljes volt az összkomfort.

Már a meg érkezésünkkor láttam a kemping melletti dombtetőn egy várromot, de aztán feledésbe merült a tény, csak másnap reggel az indulásukkor figyeltünk fel rá ismét. Nézegettünk egymásra, fel a romra, megint összenéztünk, hümmögtünk egy kicsikét és nagy sóhajjal tovább indultunk, most már az Óceán, Normandia felé.

5. nap; szerda

Minél közelebb értünk a nagy vízhez annál frissebb volt a levegő, nem akaródzott le húzni a kabát cipzárját, jól esett a zárt ruha, pedig, hát július közepét írtuk már. Az egyik, talán az első megállónknál Laci kérdezte, hogy Colleville-t érinteni fogjuk-e? Őszinte voltam és azt mondtam fogalmam sincs, de nem sokból tart ki deríteni, hogy merre is kell az adott település felé haladni és akkor megyünk arra, nekem mindegy. Na ebből lett a baj és egy kis kerülő. A mi köreinkben azt szokták mondani, hogy a túraendúrós nem téved el, csak túrázik. Mi sem tévedtünk el, csak mentünk pluszban kb. 150 kilométert. Az, hogy Colleville, egy kicsit kevés, ugyan is az a nyomorult GPS ismer ilyen nevű helységet és arra vettük az irányt. Egy idő után gyanús volt, hogy erősen észak felé haladunk, holott nekünk a nyugati irány jobb lenne a Norman partok felé. Joci volt aki először szóvá tette az utunk irányát, na és ekkor faggattam ki komolyabban az eltévedő készüléket a cellulóz GPS segítségével és kiderült, hogy a helyes városnév Colleville-sur-Mer. Tehát hova is kell nekünk menni: természetesen Carentan-ba. Na, de, hogy? ezzel együtt Luczó Laci sikeresen elhagyta a kipufogója végéből a hangtompítót. Ettől a pillanattól kezdve kicsit sem volt EU konform a kipufogó berendezése és hát bizony én (mink) élveztem (-tük) a motorjának a hangját. A helybeliek talán nem annyira a szűk sikátoros, ódon belvárosokban és Laci sem repkedett a boldogságtól, főleg mikor néha-néha eszébe jutott a lehetséges büntetés a zajszennyezés miatt, amit nyugat-európában könnyen osztogatnak. Sikerült bünti nélkül meg úsznia a kirándulást, gondolom haza érve gyárt másik tompítót. Szegény Pap Zolit tette felelőssé, mert Ő jött mögötte, mondván, szólnia kellett volna, hogy ki esett az a fránya betét. Zoli erre csak annyit válaszolt „mit tudom én, mi volt az a mi az úton pattogott, örülök, hogy nem talált el”. Ebbe azért igazat adok Neki. Na de visszatérve az utunkhoz. Az alapgondolat az volt, hogy meg keressük azt a várat, ami valami számítógépes játék helyszínének az alapja. Ugye Norbi? Vár is biztos volt valahol, de mikor oda értünk senki sem erőltette a dolgot, rá csodálkoztunk- legalábbis én-, hogy amennyire egy kaptafára épültek a városok a középkorban annyira különbözőek is tudnak lenni és meg is tudják őrizni, ha nem is eredeti formájukban, állapotukban, de ahhoz nagyon közeli állapotban.

Innét már tényleg az Óceán part lett a cél igaz nem Colleville-sur-Mer, de nagyon közel hozzá. Először is a partot hódítottuk meg és teljesen belaktuk: rajtam kívül négyen voltak ott motorosok és bár merre néztem Tenerést láttam. Igaz én egy kicsit be voltam lassulva a történelem szele miatt, de a többiek marhára felgyorsultak.

Norbi gyorsan bele karcolta a homokba, hogy mink itt vagyunk, én, meg még gyorsabban meg is örökítettem, mi előtt jön a dagály és eltünteti ezt a remekművet. TENERE HUNGARY. Szerintem egyikünk sem volt melege, mert a kabát, Jocin kívül mindenkin rajta volt, de láttam fürdőző embert az Óceánban, fürdőruhás embereket a parton. Lehet, hogy csak oda kell születni és akkor más a hőérzete, hő tűrő képessége az embernek, na a lényeg, tengerpart ide, Óceán oda, semmi késztetést nem éreztem, hogy össze vizezzem magam ebben a nagy pocsolyában. Elég nagyot sétáltunk, és rá is csodálkoztunk a nagy ár-apály különbségre. Kb. 300 métert kellett gyalogolni, kisebb-nagyobb tavacskákon át, mire a víz közeléhez értünk, de még akkor sem a közvetlen mellette, csak a közelében voltunk. Mind ezeket látva, furcsa érzés volt bele gondolni a Szövetségesek helyzetébe. Persze, tudom, dagály idején próbáltak partra szállni, de akkor is esélytelen volt a dolog- mondták ezt nekem történelem órákon és egyéb helyeken- de más bele gondolni egy el beszélés alapján és nagyon más látni a helyszínt és úgy végig gondolni az eseményeket. Én csak azt hajtogattam, hol hangosan, hol csak magamban <…iszonyú piros lehetett itt a víz…>. A környék hangulata mindenkit meg fogott egy kicsit, mert az alaphelyzetben vidám társaság elég szótlanul bandukolt a parton.

Addig bandukoltunk, míg rá ébredtünk, hogy szállás után kellene nézni és mivel a tervezett célunktól odébb vagyunk, rögtönözni kell. Rögtön eszébe jutott mindenkinek az a téglalap alakú, kék szegélyű, nagyjából háromszög szimbólumot ábrázoló tábla, amit ide jövet láttunk és még csak messze sincs. Meg is lett a kemping, de a sátorállítást nagyon kényelmesre vettük, fő ok az időjárás volt. Kellemetlen szél kezdett fújdogálni és hozta magával az esőnek azt a formáját amit én jó erős ködnek hívok. Szerencsére a sátorhely kialakítások, talán ennek a helyi adottságnak köszönhetően, úgy vannak kitalálva, hogy 2 méter magas sövények választják el a placcokat egymástól és az egyik ilyen sövény tövében, széliránynak háttal állítottam fel a sátram, nem is lett vizes, reggel csak az alját kellett kicsit szárogatni. Na, de ne fussunk ilyen előre az időben, a reggel még messze van, előbb együnk, aztán igyunk valamit. A kajával nem is volt gond, na de az utóétel, izé, ital: keressünk egy sörlelő helyet! De még az étkezés megkezdésekor Joci úgy döntött, hogy neki terített asztalnál kell ma este ennie. Fel is ült a motorjára és elrobogott. Mi négyen addig vakaróztunk,eszegettünk, beszélgettünk, hogy mit is csináljunk, míg jó késő lett, na de ezt senki nem tudta, egész addig míg nem a kempingbe vezető út elején egy szabadtéri, mini múzeumot nézegetve egyszer csak jön Joci és az Ő Transalpja. Kérdezi, merre tartunk? válasz: a sörlelő hely felé! Halvány, bölcs mosoly, - ne is menjünk tovább én voltam az utolsó vendég az étteremben, minden zárva- értetlenül bámulunk, mi az, hogy minden zárva! hát mennyi az idő? 22:30!!!. Mi vaaan! szinte süt a nap olyan világos van. Renben… kicsit sincs… de ezt dobta a gép. Vissza a kempingbe és azon keresztül le a partra, ahol már voltunk- a mi értékrendünk szerint- este, és tényleg! minden vendéglátóipariegység zárva! Egy turista központhoz tartotó helyen! Ez volt a valahanyadik nem tetszős dolog Franciaországban. Elég vidáman, de szomjasan, álomba szenderültünk, mert már erősen sötétedett, már el múlt éjfél!! Püff neki! Ide nem szúrok be képet és a következő naphoz sem, mert azokkal telne meg sok-sok oldal, majd a nyilvános galériából mindenki szemezgethet!

Íme, innét: https://plus.google.com/u/0/108358787907861452624/posts

 

6. nap - csütörtök

Ébredés, tisztálkodás, kaja nincs, mert a kemping közértjébe előző nap meg kellett volna rendelni a péksüteményt, ha azt is akarunk, közben szárad a sátor alja, kuplung bovden csere, mert, már csak 2 szál tartotta az ártatlankámat, és már mehetünk is. Első állomásunk a már említett Colleville-sur-Mer volt, az amerikai katonai temető. A parkolóban szemet gyönyörködtető látvány fogadott, veterán, üzemképes motorok, amik a saját lábukon jöttek oda, úgy mint, Ariel, FN, NSU, BMW… kisebb kiállításnak is be illett.

Irány be a temetőbe. Már a biztonsági szolgálat sem volt egyszerű? fémdetektoros kapu, vagy mi a tosz, kézi detektor, röntgen szekrény, aminek a segítségével meg kérdezték < kés van a kabát zsebben?>, az igenlő válaszomra zokszó nélkül belenyúlt a kabátom zsebébe ami akkor vándorolt ki a röntgen balhéból, kivette a kis halas bicskámat, körbe nézegette, visszarakta a zsebbe, vissza adta a kabátot és annyit mondott , és már mehettem is be. Én meg néztem bambán, azt hittem ki zavarnak ezzel a „fegyverrel”, de nem, és meg sem nézte a többi zsebet, pedig azok sem mentesek az ehhez hasonló eszközöktől. Szóval a temető. Már a fogadó épületben kezdődik a látogatók „szórakoztatása”. Kiállítás jelleggel vitrinekben mutatják be az amerikai hadsereg felszereléseit a konzervnyitótól kezdve a személyes tárgyakon keresztül –már, ami publikus, gondolom- a hadi felszerelésig szinte minden.

A vitrinek egyben elválasztó falként is szerepelnek, amikben különböző korabeli dokumentumok, leírások és egyéb iratok vannak kiállítva, akár egy közkatonáról, vagy az akkori nagy vezérekről. Ezek a vitrinfal rendszerek kis termeket alkotnak, ahol folyamatos filmvetítés van a háború eseményeiről, főleg a partraszállásról, de a vezérek tárgyalásairól is és az ily, módon hazaüzenő közkatonák felvételeit is vetítik. Sosem értettem, hogy egy háborúban mitől lehet vidám a katona, főleg, ha közkatona. Akár melyik pillanatban azt mondhatják neki, hogy <irány az="" ég="" alja,="" lépés="" indulj=""> és akkor mennie kell szembe az ellen fegyvereivel. És mégis ezeken a felvételeken, zömében vidám arcokat láttam, persze, amikor a kamera a lövészárkot mutatta, már nem volt annyira sok a mosolygós ember, eltűnt a vidámság az arcokról, érthető módon! A látogatók is valahogy visszafogottabbak, még a fiatalok, tinédzserek, is tudtak viselkedni. Az idősebb korosztály, pedig egyenesen, mintha szentélyben lett volna, de hiszen ott is volt! Láttam idős nőt aki sírva állt egy vitrin előtt a családjával és nem foglalkozott semmivel, csak azzal amit ott lát, gondolom, egy hozzá tartozójáról szólt az a szekrényke. A vetítő termekből egy folyosón kell tovább menni, ahol egy kedves női hang neveket sorol fel, az ott elesettek nevét. Itt kell meg említenem, amit Luczó Lacitól hallottam, hogy az amerikai hadsereg pontosan tudja az ott elesett összes katona nevét, pontosan tudják a rendfokozatát és hogy mikor esett el. Ekkor belém nyílalt a felismerés, amit kis hazánkban is több helyen lehet látni , hát szegénynek nincs, nem volt neve, vagy ez egy a tömegsírok közül? Na ez a hely és Amerika nem ilyen. Pedig nem kedvenceim az amerikaiak, de aki ezt nem becsüli és értékeli bennük az bármilyen gazságra képes lehet. Látva magát a temetőt a maga egyszerűségével, még is ünnepélyes és tiszteletet parancsoló emlékhely. A milliméterre egyformára vágott pázsit a padka mellett végig szabályos hézag, hogy, ha, mégis nagyobb lenne a fű, akkor sem nő rá a padkára a mittudoménhogymilyen fák, amik csonka kúp formára vannak vágva, de azt csak géppel csinálhatják, mert annyira szabályosra, szabad kézzel, szerintem lehetetlen.

Amerikában amekkora volt a fajgyűlölet, mert az volt egyszer régen, most annyira tiszteletben tartják a Dávid csillaggal jelzett emlék helyet is. Lehet, hogy ez csak a katonaságnál van így, a civil életben akár más is lehet a megítélés, ezt nem tudom. Lassacskán ki oldalogtunk a temetőből, úgy szó szerint, egy oldal kijáraton egyenesen a parkolóba értünk, se kerítés se kapu semmi, és ha van egy kis helyismeret, ott akár be is lehet menni, ki kerülve a biztonsági szolgálatot, nem mintha kellene, de lehet. Nekem ez egy kicsit vicces volt. Ismét neki vágtunk az az napi szakaszunknak. Meg is tettünk, legalább 30 km-t, amikor rá tört az éhség mindenkire és elénk toppant egy kikötő város a maga lehetőségeivel. Úgy, mint, közért, pékség, és persze a gagyi bolt a szuvenírek beszerzési lehetősége.

Kaja meg volt, láblógatás szintén, mehetünk tovább. Gyakorlatilag azon az úton indulunk észak felé amelyikem ide jöttünk. Persze, csak az után, hogy át gondoltuk a tengerparti úton történő haladást. Az volt a terv, hogy amennyire lehet a parton megyünk Berck nevű part menti városkába, ahol ki néztem egy szimpatikus kempinget. Neki is vágtunk a parti útnak, egy darabig még lelkesek is voltunk. Eddig, azt hiszem, az Omaha beach-en voltunk, X idő és távolság után át léptünk a Gold beach-re. Itt is volt látnivaló rogyásig, de már kezdett kicsit sok lenni a háborús emlékekből, megemlékezésből, főleg, mert ez már igazi, zsúfolt turista központ. Na azt meg Mi nem szeressük, de mind ezekkel együtt nem elhanyagolható a hely értéke.

De hát haladni kell, mert különben sosem érünk a BTT-re. El is indultunk, a nap első fele tényleg a bámészkodással telt és a terv az volt, hogy eljutunk a következő, tervezett szálásunkig. Itt értékeltem át újra a dolgot és megint változtattam a GPS beállításain, gyerünk a útvonalon. Ügyes ez a gép, tudja, hogy hol lehet haladni. Kisebb volt a forgalom, mint a parti úton, pedig valami nagyon fő úton döngettünk, néhol 110-el is, de legalább szépen h2aladtunk és főleg, az én véleményem szerint szép helyeken. Persze elő fordult, hogy kisebb ipartelep mellett is elmentünk, de könyörgöm, hol nincs ez már meg bárhol a világon a civilizáció mellett. Meg is érkeztünk a tervezett „kempingbe”. Csak a sátrak a fürdő a porta és a kemping hiányzott a környékről.

Egész ügyesen, és még később meg oldottuk a dolgot. találtunk egy Caravaning nevű, zárt, fürdővel ellátott kempinget. Et úton is bocs a Franciáktól, hogy fizetés nélkül távoztunk, de mentségünkre legyen mondva több mint 1 órát vártunk a bejáratnál, hátha lesz valaki, akinek ki fizethetjük a szálás díját. Hát senki nem jelentkezett érte, így tovább álltunk.

7. nap - péntek

Sokat megint nem haladtunk, utunkba esett egy bunker (volt kicsike off-road) később egy harckocsi, volt aki a nem kicsi belépő ellenében (8€) meglátogatott egy múzeummá alakított bunkert.

Azt mondták, hogy nagyon meg érte, biztos… Haladtunk tovább, Calais, onnét Dunkerque. Na még akkora csalódás mint Calais! Lehet, hogy mi voltunk rossz helyen, de csak a kerítéseket, a vámterületeket és a kusza úthálózat egy részét láttam a kikötőből. Itt beszéltük meg, hogy akkor hagyjuk a fenébe az egészet, elég volt már a háborúból, tűzzünk minél gyorsabban a BTT-re. Tehát Dunkerque is ki marad, nem fog az elugrani onnét, meg lehet nézni máskor is, majd egyszer valamikor. A leg gyorsabb úton el is indultunk a határ felé és amikor át értünk Belgiumba ismét az autópályás lehetőséget választottuk. Azt már említettem, hogy az autópálya nem a mi stílusunk, de a szükség törvényt bont és a haladós tempóhoz ez kellett, így is 18:00 körül értünk a BTT-re Neeroeterenbe. Csak hát előbb mg meg kell itatni a motorokat, mert különben lehet tolni, az meg nagyon nem tetszős akció lett volna. Az üzemanyag kút előtt kb. 1 órával, már csöpörgött néhol az eső, de semmi komoly, a kútnál, viszont, már elég szépen esegetett. Esőruha fel, ha másra nem, legalább a hideg ellen jó lesz, mert itt sem volt kánikula, a nyár közepét meghazudtoló hűvös volt. Emlékeim szerint 120 km volt még előttünk, a 120-ból 90-et ebben a borongós, hűvös időben tettük meg, 20-at olyan nyári záporban, ami egy kis jéggel is meg szentelte a motorost, de ez már nem autópálya volt, hanem egy kétszer-két sávos út. Nem tudom, hogy mi lett volna ha nem ezen az úton megyünk, én gyakorlatilag csak tapogatóztam az esőben, sokszor csak saccoltam, hogy remélem a saját sávomban haladok. Nehezítésnek még az volt, hogy próbáltam védeni a GPS-t, mert hát ez egy egyszerű autós navigáció, olyan vízálló, mint a szovjet karórák: meg áll benne a víz. Hittem én! jó ideig az esőkesztyűs kezemmel védtem az esőtől, de mikor már teljesen elzsibbadt a bal kezem úgy gondoltam ha kibírja a sok vizet könnyen oda találunk Neeroeterenbe, ha nem, akkor majd elő vesszük az endúrós vénánkat és egy kicsit nehezebben, de oda fogunk jutni. Láss csodát a navigáció ki bírta az esőt (másnap azért láttam érdekes foltokat a kijelzőn, de az is ki száradt idővel) és még előttünk volt a maradék 10 km. Már majdnem napsütésben is motoroztunk, de csak majdnem és meg is érkeztünk egy darabban egészségben, ronggyá ázva.
Volt nagy örömködés, mindenki részéről. A „klubvezetőnk” Sztív, már jó ideje Dániában dolgozik egyébként Makói Ő is. Dániából leautózott Detlev barátunkhoz Németország északi részébe, Detlevtől kapott egy kölcsön motort, és azzal jött, jöttek a BTT-re. Mondta Sztív, hogy egész nap minket várt, hogy találkozhasson a földijeivel és halljon végre magyar szót is. Megkapta, ugyan úgy, ahogy a vendéglátóink az ajándékaikat, amiket vittünk nekik. Apróságok, csecsebecsék, mütyürkék, de a szándék és a kapcsolatok ápolása a cél. Olyan vehemenciával és lelkesedéssel köszöntöttek ötünket, mintha rajtunk múlt volna a találkozó sikere, holott tudjuk, hogy nem, egyszerűen csak szívesen, szeretettel látnak minket (is) vendégül. Pontosan, úgy ahogy mink látjuk Őket vendégül, ha kis hazánkba jönnek, mint azt már az írásom elején említettem. Elő is kerültek a sörök, pálinkák, lett nagy-nagy ölelkezés, hátba veregetés, faggatózás, az ilyenkor szokásos kérdések, válaszok. Mikor kicsit csillapodott a kérdez, felelek játék, hozzá fogtunk a napi rutinhoz, mint pl. sátorépítés. Mikor ezzel meg voltam azt gondoltam ki, hogy ellenőrzöm az olajszintet a motoromban. Nagy hiba volt. Bizony alacsony a szint, ezen egy kicsit sem lepődtem meg, mert az autópályás haladás a folyamatos 120-130 km/h és az onnét történő gyorsítások előzéskor már nem egészséges az én motoromnak bele is kóstol atott az olajba. Eddig ez nem is gond nem lepődtem meg. Töltöttem bele egy kicsit.. még egy kicsit.. na, még egy kicsit.. és nem látom a változást. Ekkor lett a probléma, azt már régen tudom a járművemről, hogy kevés, ha csak a motort járatom, forogni kell a váltónak is ahhoz, hogy a valós szint beálljon. Semmi gond, gondoltam abban a pillanatban, fordulok vele egyet. Kiadós nyári zápor után, utcai (Continental Trail Attack) gumikkal, vizes füvön… 1-ben elindul, kicsi gáz, már tolja is kifelé a seggét, először meg lepődtem, aztán élveztem, eddig OK. Kapcsoltam 2-ba kicsi gáz, nagy hempergés, még nagyobb égés. Rögtön ott voltak a segítőkész kezek, motor felállít, kérdezgetés, van e probléma, mondom nincs. Ja, dehogy nincs, bal oldali dobozom kicsit amortizálva lett, ez nem komoly, javítható duck tape-al, úgy is lett másnap. Na de az oldal támasz kicsit furcsán áll, ki akadt a rugó, vagy mi a tosz? Épp, hogy hozzá érek a kezemben marad, ez el tört tőben, na ezt hogy sikerült meg oldanom senki nem tudja. Összekapirgáltam kacatjaimat, amik szétszóródtak a fél foci pályán, törött oldaltámaszomat fel dobtam a hátsó doboz tetejére vissza álltam a „helyemre” és neki támasztottam a motort a kerítésnek, mint egy rossz szovjet biciklit. De az olajszint rendben van!! Kedélyek és az adrenalin lecsillapodott, meg céloztam a zuhanyzót, pancsoltam egy egészségeset és még a szennyesemet is rendbe raktam, ez beletelt vagy 40 percbe. Ez az idő elég volt ara, hogy a többiek behozhatatlan előnyre tegyenek szert az alkohol szintjének terén. Erősen igyekeztem, de fáradt voltam ahhoz, hogy behozzam a többiekkel szembeni hátrányomat és annyira nem is erőltettem a dolgot, főleg, hogy a tűzrakás feladata is ránk, magyarokra hárult. Szegény Belgák, Hollandok, Svájciak… nagy lemaradásban vannak ezen a téren. Gondolom, feléjük nem igazán lehet csak úgy tüzeskedni, hát nem is sikerült nekik a tábortűz életre keltése. A mi csapatunkban pedig alapból van 4 tűzoltó, hátha ők nem tudnak tüzet varázsolni akkor senki. Lett is hamarosan égig érő lángvirág kőrbe is lett ülve és folytatódott a hajnalig tartó beszélgetés, tűz bámulás. Személy szerint valamikor hajnal 2 körül feküdtem le és fél 5 körül szólított a természet. A főszervező, Gerke Jordens, ekkor még talpon volt valakivel, jó házigazdához méltón. Gondoltam magamban, na Ő sem fog fel kelni 10 előtt. Én 7 körül ébredtem, Gerke utánam kb. 10 perccel és frissnek tűnt! Hát miből van ez az ember?

8.nap - szombat

Itt szó sem volt arról, hogy gyors reggeli, pakolás és ilyesmi, rettentően ráértünk mindenre, persze azok akik nem mentek a terep túrára, mint pl. én, de a többiek sem kapkodtak. Kávé szürcsölgetés, némi reggeli be vitele a szervezetbe, ismét némi kávé, és itt jegyezném meg, hogy a Belga készítésű feketelevesből a kávé függök, vödörnyit is meg tudnak inni retorzió nélkül. Én is azt tettem. Ez volt az a nap amit feltöltődésre használtunk hárman, Luczó Laci, Pap Zoli és én. Délelőtt a motorozni készülődőket nézegettük, én egy kicsit irigykedve, de belegondolva abba, hogy oldaltámasz nélkül, hogy fogok bárhol is meg állni, kicsit lanyhult az irigykedés (jó kifogás, mi!). Gerke is azt mondta esélytelen, hogy jól érezzem magam azokkal a gumikkal, amivel a motorom rendelkezik, azon a helyen, ahova mennek. Ez volt a döntő érv a maradásom mellett. Érzékeny, ideiglenes búcsú a csapattól és meg kezdtük az aznapi semmittevést, nagyon jól esett. Üldögéltünk, beszélgettünk csak úgy néztünk ki a fejünkből. Egyszer csak Pap Zoli mondja, hogy ideje gumit cserélni a motorja elején, azt eddig még nem is mondtam, egész úton hurcolt magával, a dobozra felkötve egy első gumit, mondván a rajta lévő már úgy is csere érett, de az oda utat még ki bírja, vissza már nem ezzel akar menni, ezért hozott magával másikat és most jött el az ideje a cserének. Ezt a problémát is leküzdöttük, marha kényelmesen kb. 1 óra alatt. Már csak némi túlnyomást kéne előállítani a tömlőben. Ott volt a foci pálya szertárosa, mondta, menjük csak nyugodtan vele ott a kompresszor. Mentünk. Én már láttam ilyet, de Zoli arckifejezéséből arra következtettem, hogy Neki ez nagy újdonság. Hűtőgép kompresszora van rendszeresítve a labdák pumpálására. Egyszerű, mint a faék, gondozásmentes, csendes, de legalább lassú, és ha nem figyelsz rá akár még kárt is okozhatsz vele, nem kicsit, mert se óra se lefújó szelep, semmi, csak a motor és egy darab tömlő. De a célnak meg felel. Biztos az EU-s normákat is teljesíti. Ez is kész. Jól elfáradtunk, ideje inni egy sört. Kettő lett belőle. Egyszer csak be futott egy BIG-es csapat és ami kicsit meglepő volt, volt egy oldalkocsis BIG a közöttük. Szerettem volna közelebbről meg nézni, de a nagy hajszában, bambán néztem ki a fejemből, elmaradt, mondván, lesz még erre is idő, azt látom, hogy szépen el vonulnak. Azt hittem, hogy majd később vissza jönnek, hát nem tették sajnos. Luczó Laci közben elvonult szunyálni egyet, mi pedig Zolival úgy döntöttünk, hogy besétálunk a városba a mozgás igényünket kielégíteni, vásárolni a közértben ezt-azt és egy kicsit bámészkodni. Volt is meglepi, mikor azt látjuk, már a központ előtt, hogy valamilyen virágnak az európai kiállítása van, Zoli talán emlékszik a virág nevére. Ezt azért ki hagytuk, mert nem vagyunk azok az elkötelezett és elvakult botanikusok, hogy ezt mindenféleképp látnunk kellene. Séta tovább, a központból nyíló utca lezárva és valami féle zsibvásár lehet, legalábbis messziről annak tűnt. Valami rémlett nekem, hogy ez a nap nemzeti ünnep Belgiumban, de nem izgatott a dolog komolyabban, eddig. Már sejtettem, hogy nem lesz ebből vásárlás, na de előbb a zsibvásár. Igen, vásárolni is lehetett, de az amatőr (bocsánat, ha valakit meg bántok ezzel, mert lehet, hogy profik) képzőművészek tették közszemlére alkotásaikat. Ahogy ez lenni szokott a festmények voltak túlnyomó többségben, de volt ott minden, kerámia, bőrdíszmű, szobrászkodás fából, kőből, agyagból… A gyerekeket egy bohóc szórakoztatta és az elég hiányos Belga nyelvtudásom ellenére is szinte értettem, hogy mit akar a bohóc a kicsiktől annyira jó az előadói készsége a mimikája a pasinak. A sátorsor végén már épült a színpad a zenekarnak aki ott toporgot, hogy bele csaphasson a húrokba. Mi pedig ballra el, a közért felé egy mellékutcán keresztül. Ritkán látok olyan kihalt utcát, mint akkor és ott. Mindenki valahol bulizott, persze, ahogy sejtettem, a közért zárva. Séta vissza a „táborba”. Találtunk egy kis boltot. Az elég szűkös választékból azért vizet tudtam vásárolni, kenyerük nincs és ekkor én már a holnapra gondoltam, mert valamikor délelőtt indulunk hazafelé, persze egy kis kerülővel, és vasárnap lesz holnap ezért tuti, hogy minden zárva. Séta tovább. Jé, egy pékség, de azt is már mossák fel, tehát záróra, viszont ilyet még nem láttam életem során. Kenyér automata. Püff neki. Az is jó lesz semmi gond. A sátraknál Laci már várt minket, gondolom unatkozott egyedül egy kicsit, rögtön elő is állt az ötletével, sétáljunk ki a csatorna partra. Most Zoli pilledt el kicsit és mivel én vagyok a Joli-Joker már mentünk is. Most egy egész más úton, mint 2 évvel ez előtt, viszont most nem fürdeni megyünk, hanem, csak szájtátani. Kerekedett egy kellemes kis erdei sétát követően a csatorna parti bandukolás a túlélésért harcolva történő nézelődés. Az útjelző táblákat nézegetve a kerékpárút legalább 50-60 km. a parton, és ezt ki is használják a helybeliek. Nem a főúton az autópálya mellet, vagy a belvárosban bringáznak, talán tudják, mert valaki meg súgta nekik, hogy itt tisztább a levegő, milyen érdekes?!?! Mivel ezekre a kis kirándulásra fotoaparátot nem vittem magammal, csak istenbizonyra tudom mondani, hogy, ez, és így történt. Mire vissza értünk a táborba az oldaltámaszom meghegesztve várta a felszerelést, Roni barátunknak köszönhetően. Vele is történt egy kis malőr a nap folyamán. Még dél előtt azt látjuk, hogy meg jelenik egy személyautó egy nővel és két fiatal lánnyal az egyik helybéli erő, úgy tudom Gerke sógora, erősen pakol és indul valahová utánfutóval. Az történt, hogy Roni valahol leszakadt a terepezős csapattól, a motorja leállt valahol és attól kezdve nem volt hajlandó, azaz inkább nem tudott a gépsárkány közre működni. Mentést hívott.(volna) Aki motoron ült nem hallotta, hogy csörög a telefon, és még az is lehet, hogy nem is volt nála, ezért az feleségét hívta, hogy intézkedjen. Meg tette, Gerke sógora elment érte és „haza” hozta. Így kényszerűségből volt ideje, hogy amíg én tekeregtem a környéken Roni el vitte az oldaltámaszomat és meg hegesztette. A vicces a dologban az, hogy Hollandiába vitte hegeszteni. Na nem azért, mert ott nagyobb tudásúak az emberek, hanem, mert ott lakik, cirka, 30 km-re a BTT helyszínétől. Szegény Roni törölgette a szemét, mert a motorja nem volt hajlandó pöfögni, pedig aki élt és mozgott ellátta jó tanáccsal. Kellett neki, mint mókusnak az erdőtűz. Az igazság viszont akkor derült ki, amikor motor elektronikát cseréltek és már is ketyegett a műszer. Gerke csak legyintett, ez nem gond, van otthon neki olyan néhány darab. Roni mosolya viszont nem volt egészen őszinte. Egészen tavalyig Honda XL, vagy XR-el koptatta a betont és a környékbeli Tenerések nyomására vásárolt egy Yamahát és máris elektronikát kell cserélni egy alig 20 éves motorban. Ez teljesen ki akasztotta szegény pasast. De elég volt a problémákból, jöhet a mulatozás. Visszatért a terepezős csapat egyik része, még pedig azok, akik nem akartak be vállalni Gerkével még egy kis erdei csapatást, mert ez épp elég volt nekik és nagyon jól érezték magukat. Volt is lelkendezős sztorizgatás, csak úgy dőlt a szó mindenkiből én meg csak irigykedtem és szidtam magam, hogy, miért is nem mentem el, legalább bámészkodni. Mint utólag ki derült, lett volna lehetőségem a pálya mellett meg állni és nézni azokat akik motoroznak jó nagyokat, az elmondások alapján nem is cross, hanem inkább endúró pályán. Volt ott „patak átkelés”, siratófal, homoktenger, el tévedés az erdőben, motor cserebere tesztelés céljából, meg mit tudom én még, hogy mi minden. A lényeg az, hogy nagy vigyorral mesélt mindenki a napi eseményekről, még a hajnalig tartó tábortüzes beszélgetésekkor is, pedig, igaz késő, de délután 5-6 óra körül ért vissza az első csapat. Utánuk 1-2 órával érkeztek meg a bátrak akik követték Gerkét az erdőbe. Na Ők egy kicsit csapzottabban érkeztek meg, Gerkét kivéve, de kicsit sem csalódottan. Az elmondásuk alapján turista ösvénynek is hitvány csapáson motoroztak, esetenként a fák között, mert az „út” éppen nem volt járható némi iszapos talajminőség miatt. Persze, volt aki csak legyintett, mondván, nem is volt az annyira komoly. Ja kérem, aki motorversenyző múlttal rendelkezik annak ez csak egy kis laza motorozás, míg más fogcsikorgatva próbált nem nagyon lemaradni és tartani a lépést. Mondják, az idő mindent megszépít. Estére a tábortűz körül, már mindenki, a fogcsikorgatók is, csak a szépre emlékeztek.

Volt ott valaki aki viszont rám emlékezett, név szerint Birge Muno egy igazi bevállalós motoros csaj Németországból, XTZ 750-el, aki 2011-ben részt vett a Tenere Transylvania Trip-en. Ott látott rajtam egy pólót és az mondta, hogy olyan neki minden féle kép kell. Gyorsan ki is ugrottam a pólómból, Ő bele ugrott, és azt mondta, hogy nem hálóinget keres, hanem egy ruhadarabot utcai viseletre. Akkor viszont csak a postai megoldás jöhet szóba, néhány számmal kisebb méretben, és így is lett meg oldva a pólóvásárlás.

Mi tagadás jól esett, hogy Ő is, mint régi ismerőst üdvözölt, mondjuk, már régen találkoztunk, de legalább csak egyetlen egyszer, épp egy éve. Lényeg az, volt nagy buli, megint hajnalig tartó beszélgetés, már aki bírta, én éjfél-1 óra körül teljesen ki dőltem és mentem aludni.

9. nap - vasárnap

Gondolom, mindenki tudja, milyen érzés úgy ébredni, hogy itt az indulás ideje hazafelé. Akár úgy is, hogy azért remélhetőleg lesz kaland a haza vezető úton is, de mégiscsak hazafelé haladunk már. A sátorbontás is elég lassan ment, mondván meg kell szárítani az alját, az összepakolást is húztam halasztottam, közben mindig volt valaki, aki gyorsabb volt és búcsúzkodni kellett, tehát azzal is ment az idő. Aztán egyszer csak menetkész lettem, ugyan úgy, ahogy mindenki. A kis bibi mindössze annyi, hogy ketté fogunk válni. A Makói különítmény úgy döntött, hogy sietősre veszi az utat hazáig és bevállalják az autópályát, míg Bucho és én Türingián, Szász országon keresztül poroszkálunk hazáig. Érzékeny búcsú mindenkitől. Az érdekes még az volt, hogy egyedül a magyar csapattal álltak össze a vendéglátó-szervezők egy közös fotó erejéig, senki mással, legalább is én nem láttam hasonlót.

Itt is, szeretném meg köszönni a szervezőknek a lehetőséget, hogy ott lehettünk, vendégül láttak, a sok ajándékot, a kedvességüket és egyáltalán azt, hogy ez a kapcsolat olyanná nőtte ki magát amilyennel nem sokan dicsekedhetnek. Jöttek a nagy pacsizások, ölelések, visz lát jövőre, meg minden ehhez hasonló, …majd fel a motorra és irány bele a messzeségbe.
A nap első felében még mi is az autópályát választottuk, főleg azért, hogy ki kerüljük Köln nevű, nem kicsi települést és a vonzáskörzetét. Elég unalmas volt, de amint le értünk az otópályáról, már jött is egy kicsi izgalom, merre is tovább? Egy útelágazódás mellett, egy város szélén voltunk a GPS tök tanácstalan volt, folyamatosan újra tervezett, mi meg a térképet böngésztük. Döntöttem, irány dél felé, amint elhagytuk a kereszteződést kb. 1 km-el már helyre is zöttyent a masina agya és láss csodát érzésből arra indultam, ami a helyes útirányunk. Túl sokat nem motoroztunk, mert, szerintem az autópályás izgalmak és az egyre melegebb időjárás miatt kóvályogtunk, meg az álmosságtól is. Be is fordultunk egy parkolóba, elő kotortam a kávéfőzőt és a kempinggázt és már sütöttük is a feketelevest, ahogy Bucho szokta mondani. El pihizgettük itt vagy fél órát mielőtt újra neki vágtunk az utunknak. Egy jó darabig valami fő úton robogtunk teljesen eseménytelenül, de legalább haladósan, míg nem egyszer csak bele vetettük magunkat a már várva várt csiki-csuki utakba. Egyszemélyes szűk utak apró falvakon keresztül, fel a hegyre mini szerpentinen, le a völgybe ugyan olyanon, sok-sok kilométeren keresztül egy patak mellett, majd megint fel a tetőre, a fennsíkon a legelők között vezető úton tovább, egész addig, míg ideje volt ismét szállás után nézni. Hogy, hogy a toszba találtunk arra a helyre amit sikerült meg lelnünk már nem tudom, a lényeg az, hogy meg álltunk a kemping be járatánál. Porta van, igaz egybe egy kis közérttel, ami még nem is lenne baj, de senki nem felelt a köszöngetésünkre, csöngetésünkre. Üldögéltek a közelben kempingezők és bíztattak is, hogy csak jelezzünk bátran, meg is tettük ezt egy darabig, míg meg nem untuk. Természetesen ismét tópartról beszélünk, tehát tovább, lesz itt másik kemping, és úgy is volt. Igaz nem a vízparton közvetlen, de annyira nem is bántuk. Csendes, tiszta helyről beszélek, ahol a tulajok kedvesen fogadtak, mindent el mondtak amit szükséges volt tudnunk az után békén hagytuk egymást. Ház építés közben ki végeztük az ajándékba kapott söröket, pontosabban Norbi végezte ki én egy kicsit óvatosabb duhaj voltam, tartalékoltam kicsit vacsora utánra is.
Ez a hely egyébként az Edersee tó partján, Scheid városkában van.
10. nap; hétfő Ezen a napon már határozott úti célunk is volt, még pedig Suhl városa, azon belül pedig a Simson múzeum, De addig is el kellett jutni! Már egy ideje Türingiában motoroztunk, de, hogy hol kezdődik, illetve hol végződik, arról fogalmam sincs. A lényeg, hogy már nem egyszer jártam Erdélyben és láttam égig érő fenyőket, de az sokkal vadabb, mondhatnám, hogy gondozatlanabb, viszont azt tudni kell, hogy, míg Erdélyben a Kárpátok, illetve a Bihar-szigethegységről beszélek addig ez itt ahhoz képest, csak dombság, bár a térkép szerint a méretek hasonlóak. Még is sokkal lankásabb a Türingiai erdő ebből adódóan gondozhatóbb is, amit meg is tesznek a Németek a maguk precizitásával. Lényeg az, hogy megint sikerült meseszép útvonalat találni, azt hiszem, hogy valami mesefilmből, de inkább dokumentumfilm lehetett, amit láttam erről, ezekről a helyekről és már akkor is meg fogott. Leírni nem tudnám azt, amit ott láttunk, talán csak annyit mondanák, hogy aki még nem járt arra, és ha meg teheti, hát tegye, vagy legalább nézzen néhány képeket róla a neten, mert természetesen itt sem fotóztunk. Egyrészt, mert nem nagyon akartuk az időt húzni, másrészt pedig, csak részletek fértek volna bele a fényképezőgép objektívébe a részletek pedig úgysem adják vissza az egésznek a hangulatát. Hangulat pedig volt bőven. Egy Lidi parkolóban jól bereggeliztünk, a költséghatékonyság jegyében. Én egy cipónyi zsömlét töltöttem meg mindenféle jóval, Norbi pedig valami óriás kifli, vagy mini kenyér mellett döntött. Na ez után a késői reggeli, vagy korai ebéd után még szebb lett a világ.

Egy kisvárosban elénk toppant olyan igazi lakókocsis büfé. Ez a nekünk való, a talponálló. Gyorsan kávét ide. Hát persze hogy épp nem működött rendesen a gép és csak valami, tipikus Német hosszú kávát tudtunk inni, viszont a helyi specialitású almás sütemény az nagyon ott van a szeren. Rendes kávé nélkül, de egy nagyon jó sütivel a bélésben meg érkeztünk a már sokat emlegetett objektumhoz. Sok mindenre számítottam, de erre nem. A város központjában egy viszonylag új építésű épület, ami sok más mellett a Simson múzeumnak is helyet adott. Én kis buta, vagy nagy marha, kinek hogy tetszik jobban, azt hittem, hogy kevés az a Simson fajta, amit nem ismerek. Hát jó nagyot tévedtem, és akkor most beszéljenek a képek a teljesség igénye nélkül.

  Ez a kis látogatás bele került közel három óránkba és abba, hogy a kabátom és a környéke csurom víz lett. Történt az úgy, hogy a pénztárnál, csak úgy kulturáltan leszórtuk a kabátokat, sisakokat, persze a pénztáros engedélyével és Norbi el felejtette elzárni a vizes tömlőjének a szelepét, ami a kabátja hátában van. Na, az ki is folydogált szépen csendesem az én kabátom meg szívta, amíg tudta, de hamar feladta a küzdelmet. A pénztáros egy darabig nézett értetlenül a tócsára, mi meg sűrű elnézések közepette elmagyaráztuk kézzel-lábbal, hogy honnét is a sok víz. Mire sikerült neki elmesélni és meg értette, még Ő akart segíteni a kabátom szárogatásában. Arra semmi szükség, úgy is dög meleg van, hamar meg fog az száradni. Rohantunk is tovább, egy darabig, adódott kis problémánk, megint csak a helyismeret hiánya miatt. Az eltévedő készülék tanácstalan volt abban a kusza városban, mi meg csak érzés után közlekedtünk. A megérzés jó volt, bár egész jókat kóvályogtunk a város peremkerületeiben. De meg lett a helyes irány és megint bele vetettük magunkat a nagy fenyvesekkel tarkított Türingiába. Azt hiszem. Lehet, hogy ez már Szász ország. Nem hinném, hogy ez a lényeg. De ha mégis bátran javítson ki a ki biztosan tudja. Egyszer csak szükségét érezte Norbi, hogy főzzünk egy kávét valahol, én pedig hagytam magam rábeszélni, szintén egy parkoló lett a főzőcskézés helye. Mikor tovább indultunk, már erősen délutánba hajlott az idő és úgy gondoltuk, ideje lenne valami fekhelynek valót keresni. Lett is valami kempingforma képződmény, egy ideig próbáltuk is kideríteni, hogy hol a bejárat, kinél kell jelezni, hogy itt vagyunk és szállást keresünk, de semmi eredmény. Arra a döntésre jutottunk, hogy valami klubhotel féle zárt közösségű izé lehet, tehát mentünk tovább. A GPS poi funkciója azt mondta, hogy 3 km-re van kemping. Kicsit kétkedve fogadtam ezt a tényt, mert már át vert ez ügyben a gép, de nézzük meg, hátha igaza lesz. Nem lett. Papír térkép elő hol is van a legközelebbi kemping szimbólum az útvomalunkon? aha, Coldra nevű helyiség. 30 akárhány km a GPS szerint. Mentünk a gép alapján, mert úgy egyszerűbb. Persze mellék utakon. Forduljak balra, mondja gép. Az úttorkolatban mindkét oldalon iszonyú nagy trágyarakások és a hozzá tartozó szag. Elgondolkodtató. Biztos, hogy jó helyen járunk? Már a papír térképnek sem lehet hinni? Be értünk a faluba, szerintem 100 fő alatt lehet a lakosság száma, a gép még mindig azt mondja, hogy csak nyugodtan menjek tovább még 800 métert a célig. Hmm. Na jó menjünk. És igaza van a térképnek, tényleg ott a kemping jobbra. Olyan foci pálya méretű. Balra pedig egy étterem. A képletes bejárat mellet a fürdő, se kerítés, se kapu csak a szépen nyírt fű, néhány sátor, néhány lakókocsi és marha nagy csend és nyugalom. Akkor ez most ingyenes? vagy mi van? Norbi azt mondta, amíg én szét nézek a környező falvakban sör ügyben, addig Ő ki deríti, hogy ez most akkor hogy is van. Mire vissza értem, sör nélkül, mert persze minden zárva, semmit nem tudott meg. Irány az étterem információért és hűsítő söritalért. Mind kettőt meg is kaptuk. Az ennivalót, innivalót és a szálláshelyet is az étterem intézi. Hát ez tök jó. Ezek szerint, amit zártkörű területnek hittünk, az is ugyan így működik. Annyi baj legyen, nem hiányzik nekünk annyira a nyüzsgés és közelebb is vagyunk Zwickauhoz.

 

11. nap - kedd

Zwickau. Trabant múzeum. Trabantból van a leg kevesebb. Ott kellett meg tudnom, és most felfedem tudatlanságomat, hogy ebben a gyárban készült először Audi, ami a Horch nevű járműből lett. August Horch múzeum a neve, Ő a gyár alapítója létrehozója. A pontos történetet nem tudom, de itt készültek még a háború előtt a Horchok, később Audik, aztán jött a háború, Németország ketté szakítása és lett Trabant. Ismét inkább a képek beszéljenek helyettem.


      

Legyen elég ennyi kép ide, a többi a nyilvános galériában. És mivel korán ide értünk, korán Drezdába értünk. Fogalma nem volt egyikünknek sem, hogy hova is kellene mennünk, mit is kellene látnunk. Tehát irány a centrum az útjelző táblák alapján. Azt hiszem nem bántuk meg és jó helyre értünk. Annyit tudok a városról, hogy a háborúban porig tombolták. És tényleg. Néhány épület maradt meg eredeti állapotában, vagy nagyon ügyesek erre felé az építészek és vissza tudták építeni korhűnek az épületeket. Már azt a párat. Érdekes a kontraszt, mert ugye az élet nem áll meg, újra építették a várost, és amit akkor felépítettek azt még tovább modernizálták. A barokk templommal szemben igazi üvegpalota áll, valami pénzintézet székháza, vagy valami hasonló. Itt mertük meg tenni azt, hogy minden félelem nélkül ittunk egy jó hideg, egész korsónyi barna sört, tudván, hogy nem most fogunk tovább indulni. És, de jól esett…

   

Egy szónak is száz vége, itt is azt láttam, hogy elődeink nagyokat, maradandót tudtak alkotni. szemet gyönyörködtető látvány az a néhány épület, ami meg maradt eredetiben, vagy felújították, még kívülről is, mert belsejét nem, láttuk, csak egynek. Azt hiszem a királyi palota volt aminek részletét láttuk csak belülről. De itt is elérkezett az indulás ideje és már robogtunk is Cseh ország felé. Haidenaun keresztül. Tekingettem is jobbra-balra, hátha meg látok egy márkakereskedést, de úgy látszik a város csak a nevét adta az általunk, enduristák által kedvelt gumihoz. Gumigyárnak nyomát sem láttam, pedig elég jellegzetes a környéke egy ilyen létesítménynek. Mondjuk én még a Taurusnál tartok, mikor még vonatoztam és a százlábúnál (a Keleti-pályaudvar bejárata), a vonat mindig lassított, meg is állt, sokak szerint, hogy a Taurusban dolgozók le tudjak ugrálni a vonatról. Na ott szép színes volt a környék akkoriban, szép fekete minden, és a hozzá tartozó szag is elég egyedi volt. Mindegy. Gumigyár nincs, gumibót nincs, mondjuk túl nagy erőfeszítéseket nem tettünk a megtalálására, tehát, irány Hrensko a sziklaváros Cseh ország határán. Pikk-pakk oda is értünk és az volt a gondolatunk, hogy ügyesen találunk egy kempinget, befészkeljük magunkat, másnap meg látogatjuk ama bizonyos szikla várost, mert az egy természeti képződmény a hegyekben közel Hrenskohoz. Az összes elképzelésünk dugába dőlt. Se kemping se motel, mondjuk azt annyira nem is erőltettük, de a látnivaló is messze fent a hegyekben, több órás kirándulás lenne és már láttam Norbin, aminek később hangot is adott, hogy innét Ő szíve szerint rombolna hazáig. De mivel, már elég későre járt, csak valami szállás után kellene nézni. Ismét a papír térkép tudott ki segíteni, teljesen korrektül, bár én egy kicsit először benéztem a dolgot, azt mondtam, hogy ide fölösleges föl menni, ez egy hotel. Is… és a hotel üzemeltet az udvarán kempinget is. Na ilyet sem láttam még, de nagyon okos megoldás. A hotel medencéje szabadon használható, tisztálkodási lehetőség az épületben, étterem a teraszon, nagyon szimpatikus a hely. A helység neve Nebocadi, Hotel Formula Decin, igaz Decintől vagy 6 km, de oda tartozik, úgy tűnik a nevéből. Pancsoltunk egy jót a medencében, fürödtünk egy jót a forró víz alatt, ettünk hazai konzervet, ittunk Cseh sört, közben meg állapodtunk, hogy a holnapi nap a haza utazásról fog szólni.

12.nap - szerda

Neki is vágtunk az útnak kora hajnal 9-10 óra körül. Vegyes érzések kavarogtak bennem. Cseh országnak ez a része olyan mintha az elhanyagolt Román falu és a „fejlett” magyar falu közt lenne valahol. Erősen látszik a cocializmus keze nyoma és gondolom ők sem dúskálnak az anyagiakban, hogy csak úgy hipp-hopp fel újítsanak mindent. Ahogy közeledtünk Prága felé azért változott a helyzet, igaz a fővárosban nem voltunk, kell hagyni látnivalót máskorra is, de azért „többet” vártam ettől, az országtól a fejlődés terén. A természet persze nem okozott csalódást. Brnoig mentünk együtt, egy jó darabig, viszonylag magas hegyek, sűrű erdők között, tehát csak a fákat és az utat láttam. Később ritkult az erdő alacsonyabbak lettek a hegyek és el kezdett cseperegni az eső. Esőruha fel. Eljött a búcsúzás ideje, egy körforgalom előtt, Brno közelében pacsizás, aztán Norbi tovább egyenesen, én meg balra el. Kicsi ideig még csepergett az eső, nem volt komoly a dolog, de jól esett az eső ruha szélvédelme. Nem is bántam meg, hogy magamon hagytam. Dél-kelet felé haladtam, nagyon kellemes időben, néha már kezdett melegem lenni, az út is hibátlan, dimbes-dombos, kanyargós, kellemes. Kőrbe, de inkább nekem bal kéz felé erősen sötét felhők gyülekeznek. Bízom benne, hogy az én utam elkanyarodik jobbra. Hát nem. Fel értem egy dombtetőre, és azt látom, hogy csak mögöttem világosabb az ég valamicskét. Ebből nagy ázás lesz. És tényleg. Ugyan el nem áztam, mert az eső ruhám tudja a dolgát, de úgy szakadt, hogy semmit nem láttam. Egy darabig erőltettem a dolgot, aztán inkább meg álltam az út szélén. Bár ne tettem volna! Az autósok nem álltak meg és aki el ment mellettem mind be takart, de nagyon. A víz nem is érdekelt, mint olyan, hanem a lendülete, kétszer is majdnem felborultam olyan mennyiségű vizet fröcskölt rám valami négykerekű, persze az út teljes szélességében hömpölygött lefelé a víz. Hát így jártam. Szerencsére később csendesedett kicsit és én el is indultam, de abban biztos voltam, hogy csak az első menedékig. Benzinkút a Cseh, Szlovák határhoz közel. El is töltöttem ott közel 2 órát, míg nézem, ahogy esik az eső. Térképet böngésztem, SMS-t írtam, kávéztam, unatkoztam, de nem volt kedvem esőben motorozni. Már azon kezdtem agyalni, hogy nézek valami hotelt, motelt a környéken és meg alszok itt, mert már bizony volt délután 4 óra. A franc aki bánja el indulok, és ez lett a végszó. Eső el állt, kellemes idő, Tűz hazáig. Nagyszombaton, Nyitrán keresztül, Ipolyságon át a 2-es útra, Vác elkerülő, leborítottam ballra Gödöllő felé és máris haza értem Isaszegre… éjfélre. Ha azt mondanám, hogy elfáradva, akkor hazudnák, de élményekkel, kalandokkal telve, kellemes zsibbadtsággal aludtam el a saját ágyamban, hiányolva azt a tudatot, hogy nem kell a másnapi útvonalon törnöm az agyam. De szívesen tenném! de hát itt vannak a szorgos hétköznapok, valakinek itt is helyt kell állnia, de miért pont nekem?
A meg tett (általam), 4700 km kimondva soknak tűnik, de egy ilyen csapattal, ezzel a hozzáállással csak sétagalopp, örömmotorozás volt. Remélem sok ilyen kalandban lesz még részünk együtt…

Báló Joci
Lóránt Norbi
Luczó László
Pap Zoli
Sárvári István

és persze a többiek, akik ilyen-olyan okok miatt nem tudtak (sajnos) jönni
A teljes galéria címe: https://plus.google.com/u/0/108358787907861452624/posts
Köszönöm, hogy együtt motorozhattunk
üdvözlettel
Sárvári István

Képek:


Joci összefoglaló videója:

 

Bővebben:
1. rész

 

Bővebben:
2. rész

free counters