Hurrá! Nyaralunk!

2014 Július 12

Na, végre! Eljött ez a nap is! Én már tűkön ülök, állok, fekszek, jövök-megyek, de Joci még sehol. Majd telefonál délután 1 óra körül, hogy majd csak 3 óra fele indul. Auuu! Legkorábban 5-re ideér. Engem addig meg esz a fene. Befutott! Mit tudom én már, hogy mennyi az idő, lényeg, hogy itt van. A motoromat gyorsan és ügyesen feltettük az utánfutóra, rögzítettük és már indulunk is. Chopperesen motoroztunk ám, feszítettünk az autóban, a mocik is élvezték, nem panaszkodtak, hogy hipp-hopp elrepült 1300 kilométer és egyet sem fordult a főtengely. Na, de hogy azaz 1300 kilométer milyen izgalmas volt, senki el nem tudja képzelni. Sötétben, autópályán Joci csak nyomta a gázpedált, sehol nem akart megállni, csak akkor fékezett, amikor szomjas volt az autó, meg kellett itatni egy kis üzemanyaggal. Olyankor gyors pisi, még gyorsabb cigi, mert ez a manus itt hagy ám, oszt az nem vicces, a mit tudom én, hogy hol vagyok autópályán, egy benzinkúton. Végül is volt egy kevés izgalom is, mert indulás előtt még azt mondták, hogy útépítés, útépítést ér a német autópályákon. Persze én nem hittem el. Kár volt, igazat mondtak. Ha nem szombat éjszaka autóztunk volna arra, akkor nem 16-17 hanem 20-24 óra alatt értünk volna Gerke Jordens házához Maasmechelenbe. Na, de oda is megérkeztünk vasárnap délelőtt valamikor. Gerke a találkozó helyszínén, valahol Hollandiában intézi a dolgait, így kedves felesége Inge fogadott bennünket minden földi jóval. Befutott Gerke is, baráti hátba veregetések következtek, majd az éjszakai fekhelyünk meghatározása. Királyi dolgunk volt a Merci lakóautóban, amivel vendéglátónk egyszer már volt Makón, az egyik Transylvania Trippen.

A vasárnap hátra lévő része lazítással telt, Joci szunyált egy nagyot, én meg csavarogtam a városban, és csak háromszor kellett bemenekülnöm fedett helyre, mert jött a zápor. Na, ez is jól kezdődik! De van még 2 nap a túráig. Na, ez az, amit félelemmel teli izgalommal vártam ismerve Gerke motorozási szokásait. Az említett 2 napra egy kis kultúra volt betervezve.

Hétfőn kora hajnalban, 9 órakor, ébredés után, máris nem csináltunk semmit,… de jóóó is vóóót. Kicsivel később neki vágtunk, hogy megismerjük Belgium és környékének nevezetességeit. Az első állomásunk Tongeren volt. Meseszép kis város, főleg, hogy nem a fiatal lakott települések közé tartozik. Élt itt egy ugrifüles, aki Julius Cezarnak azt mondta, hogy „na, nem kisöcsém! Ez a falu, nem lesz a tied!”. Nevesítve az emberke – Ambiorix – nekem kísértetiesen hasonlít egy rajzfilmfigura nevéhez. Aki kíváncsi bővebbet itt olvashat: http://hu.wikipedia.org/wiki/Tongeren. Innen már hazafelé vettük az irányt, mert nem bírtuk ezt a hajszát. De elénk toppant egyszer csak Hasselt városka, amit a 7. században alapítottak és 1839-től Limburg tartomány székhelye. Na, pontosan ezek a tények határozzák meg az egész település lényegét. Végül is semmi extra, de mégis látványos, kimerem jelenteni, méltóságot sugárzó városka, a maga nemes „egyszerűségével”. És ezt, a szó jó értelmében kell érteni, mert, hát, mitől is lenne egyszerű egy olyan település, ami 1400 éve létezik! Nem vagyok műértő építész, de ami vonzza a szememet, mert valamitől érdekes, látványos, na, abból ott nem kevés van, főleg az Ó városban, a központban. Sétáltunk itt is egy egészségeset és már rohantunk is vissza a lakóautónkba, mert, mint mondtam, nem bírjuk mi ezt a hajszát. Na, de mire visszaértünk ott várt minket a kaja-pia, de, főleg a pia és Gerke. Hogy mennyi lehetett az idő, arról fogalmam sem volt egészen addig, amíg el nem kezdett a szemem egyre keskenyebb lenni. Kerestem egy időmérő eszközt, csak úgy kíváncsiságból. Azt mutatta, hogy 22:30… miii vaaan? Kicsi híján még süt a nap. Aztán leesett a tantusz, több mint ezer kilométert jöttünk nyugat felé! Na, nyomás aludni!

A keddi napunk is nagy-nagy izgalmakkal kezdődött, találni kellett egy CNG kutat. Laptop elő, gugli kereső indít és már meg is van. Igaz Hollandiában, de ez van a leg közelebb. Persze, hogy ne legyen felhőtlen a szórakozás, az én GPS-em még az odavezető úton feladta a küzdelmet, még Németországban, de sebaj, szerencsére emlékezetből is odataláltunk Gerke lakásához. Na, de most Masstrichtben kell egy mellékutat meglelni. Joci kis Garminja nemes egyszerűséggel azt közölte, hogy ebben a városban ilyen nevű utca nincs… köszi! Viszont ismer sok más gáztöltő állomást a környéken, hát akkor menjünk oda! Sehol nem volt a Garmin által javasolt helyen, nem csak, hogy gáz, de még benzinkút sem. Kb. 2 óra kóválygás után sikerült annyi életet lehelnem a gépembe, hogy oda navigált a tervezett kútra, de úgy, hogy csak villanásokra láttam a tervezett utat, mert folyamatosan lefagyott a GPS, de meg oldottuk. Így kezdődik egy jó kis kalandos nap. És most akkor irány Spa Francorchamps. Azt monda a gépkocsivezető (Joci) a navigátornak (sárvi), hogy amennyire lehet, mellékutakat keressek, már újra a Garminnal. Sikerült! Ha még egyszer azt az utat meg kellene terveznem, azt mondanám, hogy inkább kiiszom a Balatont. Nézegetem a térképet, tudom, hogy honnét indultunk, tudom, hogy hova érkeztünk, de a két pont között annyi sokadrangú út van, hogy számomra ezt most képtelenség visszaidézni. Van ott valahol egy nagyobb város, aminek van neve is, talán Liege, na, ott sikerült 3-4 kört menni a városból kivezető úton és mindig visszajutottunk a városba. Kisebb ovációban törtünk ki mikor végre sikerült megfejteni a kivezető út rejtélyét, ami abból áll, hogy egy nagyon kusza útelágazódásban mi mindig felkeveredtünk egy felüljáróra, pedig nem kellett volna. Mellette, alatta kellett volna haladnunk és ezért hitte szegény készülék az első néhány alkalommal, hogy jó helyen járunk, mert a két út iránya megegyezik egy rövid szakaszon. És mikor azt nyavalyogja az a mocsok, már harmadszor, hogy „újratervezés”, ráébredtünk, hogy nem ez a mi irányunk! Na, itt is eldobtunk úgy egy órácskát, mire kikeveredtünk a városból. Közben mentek a találgatások a környezetet nézve, hogy, ugyan vajon Gerke mit tervez ellenünk. Jó néhány esős nap után látva az Ardenek sáros, iszapos erdőit, ismerve Gerke motorozási szokásait, nem lesz egyszerű a kaland. Na de ne vágjak a történések eleibe, itt a versenypálya, a főbejárat. Zárva. De bentről hallatszik, hogy valamilyen, a hangjukból ítélve nem utcai járművel pocsékolják a benzint, de nagyon. Biztos van itt másik bejárat is tudván, hogy a Hungaroring-nek sem egy bejárata van. Kerestünk, találtunk. Kapu nyitva, sehol senki, csak olyan bámészkodók, mint mi is. Besétáltunk, fel egyenesen a depókkal szembeni lelátóra. Kicsit később úgy gondoltuk, mivel vendégek vagyunk az országban, megillet minket a főtribün. Hát, egyszerűen, mint ha mi sem lenne természetesebb odasétáltunk, és már is a páholyból élveztük a látványt. Volt ott minden: kétüléses forma autó, Audi A6-8 …valami kombi, csiricsáré színekben pompázó a DTM formáit és hangját idéző versenyautó, de nekem a legjobban a velünk szemben lévő depóban álldogáló bugyirózsaszín autó tetszett. Ki a franc fest egy versenyautót rózsaszínre?!?! Na, de mikor beindították, már nem is érdekelt a színe, és amikor sietősre vette a tempót a pályán, hát nyúlt a képem rendesen. Fogalmunk nem volt akkor és a mai napig sem, hogy milyen rendezvény lehetett, de arra a közös álláspontra jutottunk, hogy az unatkozó Svájci milliomenek jöttek kicsit szórakozni, autózni. De most már mi is tovább autózunk, csak kicsit szolidabb hanggal és tempóval, a királyi lakosztályunk irányába. Megérkezvén Gerkéhez, már volt más vendég is nála, név szerint Axel, Németországból, valami közeli városból, Joci talán még emlékszik a nevére. Rögtön két motorral jött, úgy, mint mi, utánfutóval. Az átépített XTZ 750 Supertenere saját keze munkáját dicséri. Vázon, blokkon és a hátsó keréken kívül nem sok minden az eredeti rajta. Rettentő nagy alumínium üzemanyag tartály, tökéletesen egyedi fejidom, már lövésem sincs, hogy milyen első kerék a hozzátartozó villaszárakkal, talán Husqvarna, és ha emlékeznék minden részletre fel is sorolnám, de nagyon hosszú lenne a lista. A másik motor már bent álldogált az udvarban egy TT600, nem a fiatal, inkább az idősebb kategóriából. Viszont tip-top, szalon állapotban, amit szintén saját kezűleg oldott meg Axel, mert ha jól emlékszem és értettem, egy elég romos, teljes felújításra szánt darabot vásárolt. Axelról még annyit, hogy előttem az a „tipikus” német. Halkan, gyorsan és határozottan szinte erőszakos hangsúllyal beszél és annyira aranyos, hogy kinézte belőlem, hogy értem, amit mond. Joci tolmácsolta . 1-2 szót tudok németül, de én még azt sem értettem, amikor reggel köszönt. A guten Morgen az Ő szájából az én fülemnek, csak valami mormogás volt, pedig akik értik a szavát azt mondták, hogy nagyon „szépen-tisztán” érthetően beszél. Bruno XT600, aki örökké vigyorog, és Pesche XTZ750 a vállalkozó kedvű fickó, na, ők is befutottak Svájcból. Volt nagy üdvözlés, kérdés-felelet játék az egészségi állapotról, egymás motorjának megbámulása, bólogatás, hümmögés. Később jött a kaja, majd a sörök, borok, pálinkák tömege. Oldódott az egyébként sem feszélyezett hangulat rendesen. Gondolván a holnapi túrára, ismét én voltam az, aki leghamarabb ágynak esett. Remélem, nem neheztel rám ezért a házigazda, de szerettem volna kipihenten belevetni magam a Belga erdők-mezők rengetegjébe. Jól is tettem, hogy szunyáltam egy nagyot, talán a sokadik érzékem jelezte, hogy nem lesz egyszerű nap.

Szerda délelőtt neki is vágtunk a tereptúrának. Bemelegítésként átgurultunk a szomszéd faluba, ahol letértünk rögtön egy mellékútra és onnét fordultunk rá a csatorna partjára, ahol valamikor kitaposott út volt, de az már az enyészeté. Teljesen benőve bokrokkal, fákkal, tükörig érő fűben, az úton keresztbe kidőlt fák, amit az utolsó pillanatban sem lehetett észrevenni. Volt is fa, illetve motorráncigálás, mikor melyiket volt könnyebb mozgatni. Néha olyan közel kellett menni a csatornaparthoz, hogy nekem az volt a legnagyobb félelmem, hogy egy keresztbe dőlt fán elcsúszik az első kerék és már fürdök is motorostul. Szerencsére megúsztam úszás nélkül. Az út nélküli útról rákanyarodtunk egy kijárt útra. Jobboldalt szántás, baloldalt erdő. Az út természetesen az erdőbe kanyarodik. Nem volt több 1 kilométer ez az erdei út és már vége is. Poroszkálok a sor végén és egyszer csak meg kell állni. Az erdőből kiérve agy repceföldön kellett keresztül menni, ezt Gerke meg is tette. Pesche viszont már nem, amit nem igazán értettem. Ekkor persze én még az erdő árnyékában hűsöltem. Pesche átért, és Bruno vetette bele magát a repceföldbe. Ekkor már láttam, hogy mi is okozza a problémát, mert indultam én is segíteni és bizony közel térdig merültem az iszapba, többször majdnem ottmaradt a csizmám. Na, ez nem vicces! Bruno is átkecmergett, indultam én. Gondoltam, majd a szinte új krossz gumik megoldják, pótolják a tudatlanságom. Hát nem! Ekkor lett teljesen világos előttem, hogy az enduró motorkerékpár nem 180-200 kilogramm, hanem max. 140. Tehát, a motorom nehéz, alacsony és én tudatlan vagyok az iszapos motorozás terén. Talán ha vagyok olyan bátor, mint amilyen nem, és merek nagyobb sebességgel neki vágni a feladatnak, talán könnyebben átevickéltem volna az iszapon. Ezek hiányában viszont nem kis küzdelem várt rám és a motoromra. Mivel bele süllyedtem az iszapba, sebességem nullára csökkent, keresni kellett egy egyes fokozatot. Hol a váltókarom!?!?! Meg van az, nem veszett el, csak épp az iszap szintje alatt. Nagy keservesen sebességbe raktam a váltót, gáz, kuplung ki, motor lefullad. Mi van? Nem egyesben van? Megint küzdés a váltókaromért, pedig ez ott van, ahol lennie kell, egyesben, gáz, kuplung ki, lefullad. Na, ne már! Nagy gáz, kuplung ki, mozdul ez, csak közben hallom azt is, hogy a lánc átugrik az első lánckeréken. Csak jó az a krossz gumi. Gáz kicsit vissza, hogy kíméljem a lánc- lánckerék párost, lefullad. Na, akkor nincs mese, teli gáz, és a motor még jobban elásta magát. Basszus, kezd elegem lenni. Motor kimozgatva jobbra-balra, a többiek segítségével kiküzdöttem magam a sártengerből. Nem kicsit izzadtam le ebben az akcióban, de ezzel nem voltam egyedül. Gondoltam pihegek egy kicsit és neki vágok az új problémának, mert jön Axel a TT-vel és azon bizony elég kopottas TKC-k vannak. Úgy jött át, ott ahol én vért izzadtam, mintha csak leszaladna a boltba kenyérért. Indult Joci az Xr-el, szintén nem okozott semmiféle nehézséget neki az, ahol én az életemért küzdöttem. Egy kis pihegés és már haladunk is tovább, bekanyarodunk ismét egy erdőbe, valami gyalogútra. Néhol egy-egy vízfolt, szerencsére komoly sár nem volt, keresztbe dőlt fa viszont annál több. A kissebeken simán átmotoroztunk, a nagyobbak elhurcolására már senki nem vállalkozott, tehát kikerültük, mert volt hely bőven. Gyanús is volt kicsit a dolog, mert szép lassan ereszkedtünk egy katlanba és onnét előbb-utóbb ki kell menni. El is érkezett a lehetőség, de előbb Joci jajongását hallgatom hátulról, hogy ugyan segítsek már neki. Le szerette volna támasztani a Hondát, annak meg sikkesen elsüllyedt az oldaltámasza. Forgolódván azt látom, hogy a Honda megdőlve 45 fokba, vagy még az alatt, és Jocit neki szorította egy fának. Lányos zavaromban én sem tudtam hirtelen hova is támasszam a motoromat, mert balra, amerre Joci is dőlt, ott egy elég mély árok volt, az ösvény pedig az árok peremén. Amilyen sebesen csak tudtam, kerestem egy alkalmas helyet, hogy letámasszam az én vasamat és szaladtam vissza a remegő térdű videósunkhoz. Abból eredt ez a kis akció, hogy Joci szaladt volna előre megörökíteni az eseményeket. Mint már mondtam, a gödörből egyszer ki kell jönni. Itt volt az alkalom. Az ösvény élesen elfordul jobbra, kicsit, de nem nagyon kiszélesedik és egy szinte függőleges falon kell felmenni, ha követni akarjuk a túravezetőt, ha nem akarjuk követni, akkor itt száradunk ki. Fel szerettem volna menni gyalog, krossz csizmában, hogy megnézzem mi is van a felmenő végén, feladtam. Pontosabban egyszerűen visszacsúsztam, nem tudtam felmenni. Akkor majd motorral, de előbb még Pesche-t kell meggyőzni, hogy menni fog az, csak húzza a gázt bőszen. Minden tiszteletem az emberé, mert azzal a nagy nehéz vassal ott elmotorozott, ahol a sokkal kisebb, könnyebb motorok mentek. A lényeg, Pesche rászánta magát és neki lódult az emelkedőnek, de úgy járt, mint én az iszapban, kicsit kisebb gázzal indult neki a feladatnak és miután felállították a motorját és visszagurult a lejtő aljába már nagyobb lendületet vett és sikeresen kijutott a napfényre, amit én csak homályosan láttam a gödörből. Bruno már problémamentesen feljutott és én az előzőekből tanulva nem igazán foglalkoztam mással, csak a gázt húztam. Na, amint felértem a „tetőre”, ott rögtön jobbra kell fordulni, persze gázt vissza, vagy különben bele szállok szembe a kerítésbe, mert ugye egy keskeny földútra érkeztünk a gödörből, aminek a másik oldalán ott vigyorog az átlátszó fém, a drótkerítés. Azért jó és kell is ide az a krossz gumi. Itt egy nagyobb pihenőt tartott kis csapatunk, mert hát bizony én azt láttam, hogy a reggeli frissesség már rég elszállt mindenki arcáról. „Na de gyerünk tovább” – mondta helyi vezetőnk. Kukoricaföldek között poroszkáltunk pihenés gyanánt és én, mert előrelátó ember vagyok, azt látom, hogy nincs tovább út. „Jaj, Uram, mit vétettem?” Gerke is megáll, odasétál Pesche-hez és beszélnek valamiről, közben Gerke mutogat előre. Odasétálok és az erdőben a fák között egy meredek, keskeny falépcsőt látok, ami kb. 3 méter után élesen fordul jobbra a semmibe, pontosabban a fák közé valahova. Szerencsére Pesche határozott nemleges válaszát látva, tettünk egy hátra arcot és ismét a kukorica gyermekei lettünk egy kis időre. De van ám itt erdő bőven, az erdőben völgyek, amik nem magasak, de annál meredekebbek. Hát persze, hogy talált nekünk ilyet a mi vendéglátónk. Itt is éreztem, hogy nem lesz ez így jól, mert a legritkább esetben lehet könnyen kijönni egy erdei katlanból, és bizony igazam lett. A völgynek vége, csak fel, a szinte függőlegesen, vagy hátra arc, na, azt meg nem. Tudtam, hogy ha idejövök, küzdenem kell, tehát küzdök, viszont egyre inkább bele jövök, és azt tapasztalom, hogy a bütykös gumik nagy segítségemre vannak. Már szinte nem is feladat a falmászás motorral, főleg úgy, hogy kinéztem egy könnyebben járható nyomot, mint amit Gerke „kijelölt”. Azt azért nem mondanám, hogy, hú de nagyon belejöttem, de kezdtem élvezni az önerőből vállalt szívást. Hogy, hogy a toszba kerültünk a már két évvel ezelőtt is meglátogatott endúró pályára, nem tudom, de ott lettünk egyszer csak. Lehetett itt nyugodtan megbolondulni, már akinek volt hozzá energiája. Gondolván arra, hogy messze még a nap vége. Személy szerint tartalékoltam, de inkább gyűjtögettem az erőmet, lemostam a rendszámtáblámat, míg mások élvezték az enduro pálya lehetőségeit. Ezek után lett előttünk egy rövidke aszfaltos összekötő rész és ismét bele csörtettünk a gazosba, de ez most szó szerint. Lábnyom keskenységű ösvény fel egy dombra, araszolva a fák-bokrok között. Egy „tisztásra” érve láttam, hogy hova is kell majd lejutni, viszont valamiért nagyon megállt a sor és mivel a sor végén voltam, türelmesen várakoztam egy darabig a motoron ülve, mert letámasztani nem tudtam. Az ösvény, na, jó nevezzük inkább rézsűnek úgy nézett ki, hogy a bal oldalamon meredek fal felfelé, jobbomon meredek lejtő lefelé, gyalogosan semmi gond vele, de a hely szűke miatt kicsit tolatgatnom kellett, hogy biztonságban le tudjam támasztani a motoromat. Odasétáltam az előttem elakadt Peschehez, akinek Bruno nagy erőkkel és a svájci bicskájával segített. Már lejtmenetben volt ezen a sztrádán és a nagy kerülgetések közepette beépített egy karvastagságú fácskát a blokk és a fékpedál közé. Kész is a rögzítő fék. A 240 kilós Supertenere se előre, se hátra és Bruno épp a fát reszelte a bicskájával. Az utolsó mozzanatoknál még tudtam is segíteni és szépen legurultak az ösvényen, míg én visszakaptattam a motoromhoz, felültem, beindítottam és megkezdtem az ereszkedést. Ügyelve a fékmegakasztós helyre, amin ügyesen át is jutottam, gurulgatok lefelé, de nem ám az ösvényen, hanem a meredek rézsün lefelé. Előttem balra, a saját videósunk rögzíti az eseményeket, egyensúlyozok ügyesen, nincs is semmi baj, előrébb nézek a motor kerekétől, hogy hova is fogok menni, már látom a kijárót, ahol egy árkon át gurulva kint vagyunk az egyenesebb felületen. És ekkor megbillent az első kerék, persze a gödör felé billent a motor és jöttek a szaltók. Az oldalszaltónak nem tudom, hogy mi a szakkifejezése, de olyat mutattam be, kettőt is lefelé a domboldalon, hogy csak, na. És amikor megállapodtam, azt hallom, hogy Joci sürgős távozásra bíztat, mert bizony jött a motorom is nagy lendülettel szaltózva, azzal a célzattal, hogy bizony agyonüt engem. Szerencsémre meggondolta magát és mégsem akart bántani. Miután lecibáltuk szegénykémet a gödör aljába, megállapítottuk, hogy semmi komoly baja nincs és nekem sem tört el semmim. Volt ez az első szemrevételezés alkalmával, percekkel később kiderült, hogy bizony sikerült a vállam jól meghúzni, a motoromról pedig távozni készült a kiegészítő szélterelő és a fejidom egyik rögzítő füle letörött. Ennyi a hibalista. Mehetünk is tovább. Na, ekkor derült fény a kormányom ferdeségére, ami zavaró volt, de nagyon. Gondoltam, majd a bázison meglazítom a villaszárak csavarjait, helyre teszem az elejét és kész. Na, ez nem jött össze, mert kiderült, hogy maga a kormány hajlott meg egy cseppet. De most még tovább kell haladni a csapattal. Én kis buta azt hittem, hogy Gerke majd lazít egy kicsit a túra nehézségi fokán, hát nem. És természetesen erdei ösvény, kicsit csúszós, kicsit meredek, de legalább nagyon szűk. Az elmúlt események hatására érősen elgondolkodtam, hogy ha látok egy lehetőséget jobbra, ami azt jelenti, hogy egy nagyon meredeken kellett volna felmenni, azt még zokszó nélkül be is vállaltam volna, mert, kb. 20 méterre volt tőlünk az aszfalt. Nem volt ösvény, vagy fél órát mentünk a betonos út mellett folyamatosan ereszkedve, kerülgetve kidőlt, illetve álló fákat és azok a föld felszínén és az a felett lévő gyökerein egyensúlyozva, nehogy még egyszer fejest ugorjak a gödörbe. Meglett az aszfalt és már poroltunk is tovább, legalább 3 percig, majd Gerke átvág az úton, a másik oldalon fel egy emelkedőn és berombol a fák közé. Axel, Joci utána – azt később mesélte Joci, hogy, mikor berombolt a fák közé, ott bizony elfektette a Hondát, az okára már nem emlékszem – Pesche, Bruno és én szépen leparkoltunk az útszélén. Gerke integet és mondja, hogy már kevés van hátra, igen az életemből is, tehát ezért én nem vállalok mára több terepezést, és ha kevés van hátra, akkor azt én megteszem aszfalton. Ti csak menjetek nyugodtan, mondtam. Bruno és Pesche nagyon helyeselt és egyetértett velem, pontosan olyan elgyötörtek voltak, mint én. Na, ezek hatására most már szilárd burkolatú úton tértünk vissza Gerke lakásához. És ismét szaporodott a csapat létszáma, valamikor a délután folyamán megérkezett Gyenes Pistánk is, aki kölcsönmotorral Franciaországban csavargott néhány napot. A viszontlátás örömére, a vállam fájdalmának csökkentésére, gyorsan ittunk egy-két adag pálinkát és a hozzá tartozó mennyiségű Jupiler gyártmányú sört. Az este további része pontosan ebben a formában telt, annyi különbséggel, hogy ismét megvacsoráztatott minket a házigazda és kedves felesége. Valamikor későn befutott Gerke testvére, ha jól emlékszem Joni és szorgosan pusztította a magyar pálinkát. Meg is lett az eredménye, mások elmondása alapján, mert ismét én voltam, aki elsőnek nyugovóra tért az alkohol, a fájdalomcsillapító, és az egész napos küzdelem hatására. Elalvás előtt még hallottam a nagy jó kedvet, hangos nevetéseket, hogy mindenki túl akarta beszélni a másikat, ment a történések felidézése, elmesélése. Ébredés után teljesen biztos voltam benne, hogy nem fogok a mai napon motorozni, mert a vállam nem javult meg a néhány óra alvás után. Egy ideig úgy tűnt, hogy mások sem mennek sehova, szerintem én voltam a legfittebb. Üldögélés a terasz árnyékában, a laza Belga kávé folyamatos szürcsölgetése és a csendes beszélgetés arra engedett következtetni, hogy nem csak Joni volt az, aki túllőtt a célon. Később csak rászánták magukat az indulásra, én pedig integettem nekik. Hogy ne unjam szét magam, mentem Ronival a találkozó helyszínére rendezkedni. Úgy tűnt senki nem mondta neki, vagy nem érdekelte, hogy fáj a vállam. A vizesblokk beüzemelését próbáltuk nyélbe ütni, én már láttam az elején, hogy reménytelen, nem volt hozzá megfelelő elektromos csatlakozó. Később sátorállítás volt a program, katonai sátor. Lényegében ketten lettünk erre a nemes feladatra, hát néha bizony azt hittem besz…rok, de meg lett oldva. Azért volt idő, bámészkodásra is. A hely tulajdonosa Disen, szerintem komoly gyűjteményt állított össze Zündapokból, van ott egy gyári állapotú, talán R50 BMW, egy Chevrolett Corvette és persze amit szaladgálásra használ egy XT600 amennyire emlékszem 43F. Természetesen mindezt használja és nem másban, mint a klasszikus Holland facipőben. Őrület, hogy, hogy tudja kezelni a váltót a motoron, gázt-féket az autóban, abban a nagy durung falábbeliben? Késő délután értünk vissza Gerke lakásához és nem sokkal később befutott a terepezős csapat is, elég megviseltnek látszottak. Nem csak látszat volt, néhányak szerint nehezebb volt, mint az előző nap. Egyrészről nem bánom, hogy kimaradtam ebből a buliból, másrészt viszont sajnálom, mert, hát azért mentem oda, hogy motorozzak.

Motoroztunk is, másnap dél körül marha nagy túránk volt. Maasmechelenből, Bergeijk közeli tanyára a már említett Disen rezidenciára, lett ez a túra kb. 60-70 kilométer, épp elég is volt, a még fájós vállamnak. Itt aztán jöhetett az igazi lazítás, és részemről legalábbis, idegen nyelv gyakorlata a régen látott ismerősökkel, mint pl. Kurat, Gubi, Detlev, Dirk… és sorolhatnám még sokáig, ha eszembe jutna a sok név. Nos, az említett emberkék mind több nyelvet beszélnek, míg én néha a magyart is töröm, tehát nem volt teljesen zökkenőmentes a beszélgetés. Előkerült Joris és az Ő Wallis Jeep-je. Joci rögtön rávetette magát a járműre és csillogó szemmel mondta, hogy gyerekkori álma egy ilyen járműben utazni. Meg is lett a lehetőség, többeknek is, mert már csak ilyen jószívűek ezek a hollandok és persze nem komoly megterhelés nekik a szórakozás, mert nemsokára előkerült egy másik hasonló, de egy számmal nagyobb eszköz, egy csapatszállító Dodge. A két jármű összéletkora legalább 120 év, mindkettő a II. világháborúból maradt ott és mostanság háborús játékokra használják. Viszont nem volt játék a szervező által kiötlött vacsora, ami „nyárson” sült malac volt. Szegénykém forgolódott, pironkodott ott a tűz felett, helyenként egész feketére sikeredett a bőre, belül viszont nyersnek tűnt, ezért Sztív kezébe vette az irányítást és a kést, jól beirdalta a vacsorát, ami természetesen felháborított néhány „mesterszakácsot” akik eddig csak tisztes távolból szemlélték az eseményeket.

Szombatra is jutott egy kisebb túra számomra, Sztívvel bementünk a városba, (ami volt oda-vissza bizony vagy 25 kilométer) bevásárolni a bográcsgulyáshoz, míg mások elmentek Joris vezetésével a környékbeli földutakat felfedezni. Mi már javában szeleteltük a bográcsba valót, mikor megjött a motorozós csapat. Hát bizony többen ruhástól ugrottak a víztároló kádba hűsölni, mert túl jó idő lett. A helybeliek szerint ez az időjárás ezen az égtájon nem természetes és megszokott, mondhatni szaharai meleg lett. Lehet, hogy ennek a hatására, répapucolás közben jól megvágtam a kezem és hát mivel vérző kézzel nem készítünk ételt, kénytelen voltam sörözni és a most már kuktának állt embereket itallal ellátni. A kézelvágós akcióig Sztív irányításával kettecskén készítettük elő a vacsorának valót, de valami hatására, mikor azt látták, hogy Sztív egyedül maradt, még az előző napi reklamáló is beállt a segítők sorába. Gondolom belátta és ízlett neki a malacsült, mert, hát így már sült a belseje is. Tehát lett nagy segítő sereg, én meg csak söröztem, később ettem, aztán megint söröztem, majd egyszer csak jött a tombolahúzás. Persze aki ott volt, az mind „nyert” valamit, lett nagy derültség mikor nekem szegezte Gerke a kérdést, hogy mit választok, a multifunkciós széthajtogathatós fogó, bicska, csavarhúzót, vagy a Yamahás polár felsőt, M-es méretben. Maradtam a felsőnél, ezen lett nagy mulatság, mert nehezen tudtam megértetni a társasággal, hogy a keresztfiam örülni fog neki, és úgy is van.

Némi alvás után már el is érkezett a vasárnap, mikor is el kell indulni haza. De előbb táborbontás, na, nem a saját táborom, hanem amit még csütörtökön felépítettünk Ronival, annak a lebontása, összecsomagolása is ránk várt. Közben befutott egy 1200-as Supertenere. Mondták neki, kicsit elkéstél cimbora, már mindenki hazafelé tart. Nemrég vette a motort és még sosem volt ilyen összejövetelen, mondta. Hát túl sokat most sem látott belőle. Kora délután indultunk vissza mi is Gerkéhez, persze tud egy rövidebb utat az erdőn keresztül, csak az íze kedvéért, és így nem is 1 óra lett az út, hanem legalább 2. Motorok felkötözése a futóra, még egy zuhanyozás, persze kaja nélkül nem enged el Inge és már indulhatunk is este 6 órakor haza. Egész úton azért imádkoztam, hogy a körülöttünk tekergő felhők jól áztassák le a motoromról a sarat. Nem tették meg. Mosnom kellett. Még szerencse, hogy hétfőn az-az másnap délutánra megyek dolgozni. Délelőtt 9-re értünk Isaszegre és még 2 órácskát tudtam is aludni. Na, ez a nyaralás sem a pihenés jegyében telt el… de remélem lesz folytatása!

A leírtakról a képek:

Joci videói: